Sales

Nagypapa, nagyon rég meghalt már, Isten nyugosztalja, de valahogy mégis, ez alatt a pár nap alatt annyi emlék jön elő Róla, a MindenSzentek és halottak napja miatt, talán... gondolom....

Sokat beszélgettünk a szüleimmel, hogy mennyire jó ember volt!
Most azt szeretném elmesélni, hogyan tanított meg egy nagyon nagy dologra az öreg.
Az értékesítésre...
Na most képzeld el, nagypapa egyszerű parasztemberként (őstermelő:)) a piacon árulta a portékáját. Gondolom egy idő után elunta, hogy ott kell állni, meg jön a sok alkudozó, türelme sem volt, ráadásul menni kellett haza, időben eladni mindent nyereséggel, szóval lehet volt teher, nem kevés, meg már öregember volt. Burnout!
És akkor az történt, hogy nagypapa megállapodott velem. Azt mondta, mindent úgy csinálok, ahogy akarok, el legyen adva, annak x százaléka az enyém.

Nem emlékszem hány éves voltam, de arra világosan, hogy tudtam százalékban számolni.
Meg szép és kedves is voltam ofkorsz :) a legtöbb esetben... Nem mindig. Meg gyerek, hát ki mondana ellent egy aranyos gyereknek? Nem?

Nagypapa olyan szinten nyúlt bele a marketingbe, hogy diplomásan ámulok és bámulok, de tényleg!

Szóval kedves voltam általában, de azért nem mindig:
Egyszer odajött egy jóember. Napraforgó magot árultam kimérve. Azt mondta, megveszi az egész zsákkal, de olyan árat kínált, amit gyors fejszámolással azonnal levágtam, gyerekként, hogy átver. Ezen jól fel is csesződtem, temperamentum van (!), hogy gyerek vagyok, de ne nézzen teljesen hülyének, hát én úgy elküldtem.... hogy visszajött még 2x.

Egyszer azzal próbált meggyőzni, hogy mennyi energia itt állni és kimérve árulni és mennyi idő.
Idő, energia, befektetés = költség. Ezzel érvelt. Felfogtam!
Na de tudtam közben, hogy mennyi idő és energia volt, amíg a napraforgóból napraforgó mag lett. Csak egy részét láttam és éltem meg a folyamatnak, hogy a kezem teljesen össze-vissza lett szúrkálva, amíg a kiütöttem a magot a tányérjából, plusz voltak még ott páran, hát ők is nyílván szenvedtek, nem csak én - gondoltam gyerekként... ennyiért nem éri meg, inkább kockáztatok.
Világosan emlékszem, hogy annyira már okos voltam, hogy képes voltam csoportban gondolkodni, na jó, ez túlzás, de pl. a szüleimben, nagyszüleimben és magamban igen.
Mondtam a jóembernek, no business, húzzon el!

Megjelent apám! Már akkor sem értettem, hogy kerül oda, de nem az volt a szint, hogy én megkérdőjelezzem az apukám jelenlétét. Az apukám: "Az van, amit én mondok, én vagyok az apád!", kicsit/sokkal később "Az van, amit én mondok, amíg férjhez nem mész" - szóval apu apu, tudott és tud kezelni.
Rögtön elpanaszoltam mindent, hogy ezt most elrontottam, mondta, hogy semmi baj... fel a fejjel...
Végülis az egész zsákkal megvette az ember.
Sikerélmény volt, időre eladtam mindent, nagypapa örült.
Aztán haza is lehetett menni, csak most esik le, hogy végig kontroll alatt voltam :) Bár felnőtt fejjel, ki hagyná ott a gyerekét vagy az unokáját egyedül, nem? De akkor elhittem, hogy csak rajtam múlik az egész és rajtam is múlt! :)

Az lenne a jó, ha örökké élnének! A szívemben úgy lesz, ez biztos.

A sikerorientált ember

A sikerorientáltságról szeretnék írni.

Hogyan alakul ki? Mi az, ami számít? Miért fontos?

Talán az utolsó kérdést a legkönnyebb megválaszolni. Azért fontos, mert a személyiséged részét képezi előbb-utóbb, arról van szó, hogy nem akarsz és is nem tudsz veszíteni. Ha veszítesz, az megvisel. Ha tényleg fontos, akkor nagyon megvisel!

Fontos, hogy mindegy, milyen szinten zuhansz össze, ha veszítesz - a sikerorientált embert a siker motiválja, feláll, megpróbálja újra, megy tovább. Újra és újra, addig, amíg sikerül neki. Ez az orientációja, ezt látja maga előtt célként, hogy nyerni kell! Így ismeri magát, ez az, ami számít, a visszaigazolás, amivel megerősíti a saját magáról alkotott képet. Az én-képét, az önértékelését.

Nem is tudná megtagadni ezt azt az állapotot, hiszen, többnyire nyer. Ha veszít, racionális magyarázatokat keres. Mi az, ami most más, ami miatt nem sikerült? Mi az, amin változtatni kell? Amitől jobb lehet, amitől sikerül? Egyszerű problémamegoldás. Semmi több! Mégis van különbség aközött hogyan értelmezel egy helyzetet. 

Ha sikernek értelmezed, akkor minden rendben. Ha kudarcnak, akkor tényleg megzuhansz? - végülis mennyire volt fontos? Ez is csak értelmezés kérdése!

Na, maradjunk abban, hogy fontos volt és sikerként vagy nem sikerként értelmezed.

Van egy olyan mondás, hogy nem az a lényeg, hogy elbuktál, hanem az, milyen gyorsan állsz fel. Ez igaz! Felállsz! 

Mi az, ami számít?

Végülis nem tudjuk, hogy Neked személy szerint mi számít, mi nem, de a lényeg röviden, hogy számít az, hogy ilyen vagy, számít, hogy a saját magad értékelt helyzetben - ez az én-képed, képes vagy rá, hogy nyerj. Ez a motívációs alap, ez mozgat és visz előre. Nem elbizakodott helyzet, az eddigi sikereid alapozzák meg! Ezért gondolod. 

Hogyan alakul ki?
Nevelés kérdése az egész. Sok jót kell mondani, egyben a hiányosságra figyelmeztetni, lehetőleg több jót, mint rosszat. Sokkal több jót, mint rosszat!

Anyu álma

Általában véve a pszichológusok jelentőséget tulajdonítanak annak a kérdésnek, hogy ki is vagy te valójában?
Amikor az első és egyben egyetlen önismereti tréninget elvégeztem, emlékszem, nem is haragudtam, egyszerűen csak konstatáltam szépen csendben sírva, hogy anyám álma vagyok.
Írtam naplót, magamnak ugye, mert aztán annyit mondtam el, amennyit csoportszinten és a mentorom előtt vállalni tudtam. Így megy ez. Nem mindenki egyforma, végülis önismereti kérdésekről van szó, nem arról szól, hogy mennyit tudsz társadalmi szinten felvállalni.

Addig jutottam, hogy aki most vagyok, az anyukám. Anyukám álma (azt hiszem, van hasonló bejegyzés apukámról is...). Nagyon szeretem őt, bár ez régen volt, de az érzés mit sem változott. Amivel foglalkozom, az első diplomám azért alakult így, mert anyu ezt szerette volna és ezt nagyon sokszor elmondta, amikor észre sem vettem. Megcsináltam. Fight anyámmal, gondolhatod - ez volt a következő. Megtámadtam azért, amit nem is tudott, nem is értette szerintem, de tűri, hogy néha ilyen vagyok.

Biztos ismered a Fight Club idézetet: "Apu ökölbeszorult keze vagyok". Hát ez pont ugyanaz. Vicces dolog, de el sem hiszed, hogy a szülő, amikor nevel, akkor tényleg neveli a gyereket legjobb tudása szerint, szeretné látni az eredményét a munkájának, hogy úgy alakul, ahogyan elképzelte.

Anya csak egy van! De még sosem mondta, hogy édes gyerekem, büszke vagyok Rád! Egész egyszerűen a lényéből jön a fejlesztés, a nevelés, hogy mindig csak hibát lát. Hiába mondom már tudatosan, hogy engem ne képzelj el, ne akarj én lenni, add meg a döntés a szabadságát vagy a hibázás lehetőségét... Nem érti, már nem is haragszom. Anya ilyen.
Na jó, néha mégis haragszom, nagyon tudok haragudni, mert szeretem őt. ÉS szeretem, mert tudok haragudni, amikor csak azt látom, mennyire nem ért, mennyire csak azt szeretné, mindig helyesen döntsek, soha ne hibázzak, akkor is ha közben nem vagyok boldog.

Egyszer talán... mondom talán, én is tanítok neki valamit. Tudom, hogy elfogadja majd. Nem a társadalom számít és nem az, amit helyesnek gondolunk vagy vélünk nagyon erős minták alapján, hanem az, hogy boldogok legyünk és ha azok vagyunk, akkor ezt soha senki nem veheti el tőlünk, mert a szeretet erősebb mindennél. Mindig mindennél erősebbnek kell lennie vagy nem igazi...

Bár lehet ezt még ő tanította nekem annak idején, nem tudom. Azt, hogy eddig eljutok, hogy ezt felismerem, neki köszönhetem, ez biztos, még akkor is, ha sokszor nem neki tulajdonítom, hanem magamnak, még akkor is, ha nem szereti, ha írok róla vagy magamról. Ebben sem egyeztünk, bár már nagyon-nagyon fiatalon megmondtam, hogy az írás fontos, ne is próbáljuk megbeszélni, van, amihez ragaszkodom.

Otthon

Talán le kellene írni valami tanuságfélét, hogy ezt és ezt értettem meg, de nem. Nem történt több, mint jól éreztem magam, igazán jól. Megpuszilt a keresztfiam és hogyan? 

- Adsz egy puszit keresztmaminak? - Én kérdeztem. 

És adott, utána megint, pedig akkor már tényleg nem hittem benne, na jó, egy picit reménykedtem, ... hogy adni fog. Az apukája előtt is, amikor elmeséltük, már milyen okos. 

Tényleg az, motoron száguldozik vagy csak én látom úgy valami olyan szemüveggel, mint amit az anyák és a keresztmamik hordanak. Úgy vélem, az anyaság egyébként nem csak egy állapot, ami a gyerek megszületésével jár. Olyanok is tudnak anyák lenni, avagy ezt a szerepet felvállalni, akik sohasem szülnek gyermeket. A szerep miatt... valaki vagy olyan, vagy nem. Vagy azzá tud válni, minden megjátszás nélkül vagy nem és soha nem is lesz az. 

Az feltétlenül biztos, hogy az anyaszerep felvállalása némileg ösztönös, némileg tudatos folyamat. Bár talán anyává tényleg csak az válhat, aki megéli a folyamatot, hogy azzá váljon. Sőt biztosan. 

Lehet, ma este nem csinálok semmit, csak lefekszem és álmodozom J

Kimondani, hogy szeretlek

Magányosabb vagy nálam - tudom, hogy érti és mégis felcsattanok, hogy meri egyáltalán? A lelkembe lát, pedig miatta vagyok az és még meg is ítél.

Az azonnali természetes reakciót adom, kicsit el is túlzom, igazságtalanul persze, mert fáj és ha már nekem fáj, úgy vagyok vele, hogy érezze, hol a határ.

Mégis. Fontos nekem ez az ember. Amikor találkozunk, olyan mintha egy-egy pillanatra a lelkünk is egymásra találna. Már rég nem tudom, milyen az, amikor odafigyelek egy belső hangra, a sajátomra, a máséra. Már rég nem merem látni ezeket a dolgokat. Az idővel sem tudok mit kezdeni, amit azért kapok, hogy visszalépjek arra az útra, amit mindig is kerestem - valamiféle belső útra, amin egyszercsak megérzed avagy minden ok nélkül tudod, hogy miért jöttél, ki vagy, mit keresel és mi értelme annak, hogy ide jutottál, itt vagy.

Egyszerűen menekülő stratégiára kapcsolok, hajszolok alig fontos dolgokat, a sikert, a jót, a még jobbat, a teljesítményt, racionális visszaigazolást arra, hogy amit teszek az úgy van jól, ahogyan van. 

Talán azt várom, hogy ez meghoz majd olyan dolgokat, amitől boldognak érzem magam. Azt várom, hogy amikor létrejön valami átlag feletti dolog, amikor más is érzi azt, hogy jó volt, hogy most tényleg jó volt, akkor majd én is érzem ezt. Akkor megelégedéssel nézem, hogy sikerült, jók vagyunk és gratulálok.

Gratulálok. Közben olyan szomorúság vesz erőt rajtam, ami megmagyarázhatatlan. Nem érzem az elégedettséget, amit mások arcán látok, valahogy nem érzem a "well done"-t, pedig tudom, hogy ennél jobban nem lehetett volna, tudom, hogy mindent megtettem, megtettünk. ÉS mégsem, valahogy nem tudok örülni annak, ami megszületett. Belőlem hiányzik valami, ami megengedi, én nem engedem magamnak a boldogságot.

Soha nem olvastam Coelho-t. Bár mélyen vallásosnak gondolom magam, szinte meglep, milyen nemes egyszerűsséggel jön velem szembe a gondolat már a könyv második oldalán:

"Istenem, Rád ismerek a próbákban, amelyeken átmegyek. Engedd meg, Istenem, hogy megelégedésed az én megelégedésem legyen. Hogy én a Te örömöd lehessek, az öröm, amit az Atya érez a fia iránt. És hogy nyugodtan és eltökélten emlékezzek Rád, még akkor is, amikor nehéz kimondani, hogy szeretlek."

Csak hidd el!

Óh, hát nem gondoltam volna, hogy írok még, ráadásul egy verset.

Nem lett valami fényes, belátom, de én attól még szerethetem, mert az enyém.

Csak hidd el! Csak hittel!

Félelem az egyedülléttől, a magánytól

Félelem, hogy nem tartozom senkihez

hogy értem már, soha már

nem jön ő, a nagy ő.

Csak hidd el! - súgja fülembe valami...

titkos gondolat lehet,

vagy anyám szavai ezek?

Aki neked van rendelve, azt el sem kerülheted.

És hogy válasszak? Ki az, mondd?!

Az első fennakadásnál hagyjam ott?

Időt kell adni az "igen"-nek.

Talán harcolni kellene vagy elengedni.

Nem tudom. Nem értem, hogyan és meddig vagyunk valaki mellett.

Meddig rendel oda az ég.

Miért kell továbbmenni vagy miért kell maradni még?

Azt mondták nekem egyszer:

Egyszercsak túlszenvedi magát az ember.

Igaz, azt nem mondták, utána mi várható...

Élsz vagy belehalsz, ez várható.

És a döntést mi segíti elő, vagy mi könnyíti meg?

Élni, meghalni, ugyanegy.

Ha eldöntöd, hogy élsz és valakit szeretsz,

és tényleg elhiszed, hogy tiszta szívből teszed ezt,

akkor fájdalmat okoz neked

egyszer, biztos.

Mivel foglalkozol?

Ma megkérdezték tőlem, mit írok mostanában. Az első válasz, ami felmerült bennem, az volt, hogy Facebook-bejegyzést.

Posztolni tanulok és az is egy szakma tudod, nem is olyan rossz szakma.

Tiszta marketing, kommunikáció. Bár a kolléganőm szerint, tiszta pszichológia az egész.

Hát nem tudom :)