Kimondani, hogy szeretlek

Magányosabb vagy nálam - tudom, hogy érti és mégis felcsattanok, hogy meri egyáltalán? A lelkembe lát, pedig miatta vagyok az és még meg is ítél.

Az azonnali természetes reakciót adom, kicsit el is túlzom, igazságtalanul persze, mert fáj és ha már nekem fáj, úgy vagyok vele, hogy érezze, hol a határ.

Mégis. Fontos nekem ez az ember. Amikor találkozunk, olyan mintha egy-egy pillanatra a lelkünk is egymásra találna. Már rég nem tudom, milyen az, amikor odafigyelek egy belső hangra, a sajátomra, a máséra. Már rég nem merem látni ezeket a dolgokat. Az idővel sem tudok mit kezdeni, amit azért kapok, hogy visszalépjek arra az útra, amit mindig is kerestem - valamiféle belső útra, amin egyszercsak megérzed avagy minden ok nélkül tudod, hogy miért jöttél, ki vagy, mit keresel és mi értelme annak, hogy ide jutottál, itt vagy.

Egyszerűen menekülő stratégiára kapcsolok, hajszolok alig fontos dolgokat, a sikert, a jót, a még jobbat, a teljesítményt, racionális visszaigazolást arra, hogy amit teszek az úgy van jól, ahogyan van. 

Talán azt várom, hogy ez meghoz majd olyan dolgokat, amitől boldognak érzem magam. Azt várom, hogy amikor létrejön valami átlag feletti dolog, amikor más is érzi azt, hogy jó volt, hogy most tényleg jó volt, akkor majd én is érzem ezt. Akkor megelégedéssel nézem, hogy sikerült, jók vagyunk és gratulálok.

Gratulálok. Közben olyan szomorúság vesz erőt rajtam, ami megmagyarázhatatlan. Nem érzem az elégedettséget, amit mások arcán látok, valahogy nem érzem a "well done"-t, pedig tudom, hogy ennél jobban nem lehetett volna, tudom, hogy mindent megtettem, megtettünk. ÉS mégsem, valahogy nem tudok örülni annak, ami megszületett. Belőlem hiányzik valami, ami megengedi, én nem engedem magamnak a boldogságot.

Soha nem olvastam Coelho-t. Bár mélyen vallásosnak gondolom magam, szinte meglep, milyen nemes egyszerűsséggel jön velem szembe a gondolat már a könyv második oldalán:

"Istenem, Rád ismerek a próbákban, amelyeken átmegyek. Engedd meg, Istenem, hogy megelégedésed az én megelégedésem legyen. Hogy én a Te örömöd lehessek, az öröm, amit az Atya érez a fia iránt. És hogy nyugodtan és eltökélten emlékezzek Rád, még akkor is, amikor nehéz kimondani, hogy szeretlek."