Anyu álma

Általában véve a pszichológusok jelentőséget tulajdonítanak annak a kérdésnek, hogy ki is vagy te valójában?
Amikor az első és egyben egyetlen önismereti tréninget elvégeztem, emlékszem, nem is haragudtam, egyszerűen csak konstatáltam szépen csendben sírva, hogy anyám álma vagyok.
Írtam naplót, magamnak ugye, mert aztán annyit mondtam el, amennyit csoportszinten és a mentorom előtt vállalni tudtam. Így megy ez. Nem mindenki egyforma, végülis önismereti kérdésekről van szó, nem arról szól, hogy mennyit tudsz társadalmi szinten felvállalni.

Addig jutottam, hogy aki most vagyok, az anyukám. Anyukám álma (azt hiszem, van hasonló bejegyzés apukámról is...). Nagyon szeretem őt, bár ez régen volt, de az érzés mit sem változott. Amivel foglalkozom, az első diplomám azért alakult így, mert anyu ezt szerette volna és ezt nagyon sokszor elmondta, amikor észre sem vettem. Megcsináltam. Fight anyámmal, gondolhatod - ez volt a következő. Megtámadtam azért, amit nem is tudott, nem is értette szerintem, de tűri, hogy néha ilyen vagyok.

Biztos ismered a Fight Club idézetet: "Apu ökölbeszorult keze vagyok". Hát ez pont ugyanaz. Vicces dolog, de el sem hiszed, hogy a szülő, amikor nevel, akkor tényleg neveli a gyereket legjobb tudása szerint, szeretné látni az eredményét a munkájának, hogy úgy alakul, ahogyan elképzelte.

Anya csak egy van! De még sosem mondta, hogy édes gyerekem, büszke vagyok Rád! Egész egyszerűen a lényéből jön a fejlesztés, a nevelés, hogy mindig csak hibát lát. Hiába mondom már tudatosan, hogy engem ne képzelj el, ne akarj én lenni, add meg a döntés a szabadságát vagy a hibázás lehetőségét... Nem érti, már nem is haragszom. Anya ilyen.
Na jó, néha mégis haragszom, nagyon tudok haragudni, mert szeretem őt. ÉS szeretem, mert tudok haragudni, amikor csak azt látom, mennyire nem ért, mennyire csak azt szeretné, mindig helyesen döntsek, soha ne hibázzak, akkor is ha közben nem vagyok boldog.

Egyszer talán... mondom talán, én is tanítok neki valamit. Tudom, hogy elfogadja majd. Nem a társadalom számít és nem az, amit helyesnek gondolunk vagy vélünk nagyon erős minták alapján, hanem az, hogy boldogok legyünk és ha azok vagyunk, akkor ezt soha senki nem veheti el tőlünk, mert a szeretet erősebb mindennél. Mindig mindennél erősebbnek kell lennie vagy nem igazi...

Bár lehet ezt még ő tanította nekem annak idején, nem tudom. Azt, hogy eddig eljutok, hogy ezt felismerem, neki köszönhetem, ez biztos, még akkor is, ha sokszor nem neki tulajdonítom, hanem magamnak, még akkor is, ha nem szereti, ha írok róla vagy magamról. Ebben sem egyeztünk, bár már nagyon-nagyon fiatalon megmondtam, hogy az írás fontos, ne is próbáljuk megbeszélni, van, amihez ragaszkodom.