Sales

Nagypapa, nagyon rég meghalt már, Isten nyugosztalja, de valahogy mégis, ez alatt a pár nap alatt annyi emlék jön elő Róla, a MindenSzentek és halottak napja miatt, talán... gondolom....

Sokat beszélgettünk a szüleimmel, hogy mennyire jó ember volt!
Most azt szeretném elmesélni, hogyan tanított meg egy nagyon nagy dologra az öreg.
Az értékesítésre...
Na most képzeld el, nagypapa egyszerű parasztemberként (őstermelő:)) a piacon árulta a portékáját. Gondolom egy idő után elunta, hogy ott kell állni, meg jön a sok alkudozó, türelme sem volt, ráadásul menni kellett haza, időben eladni mindent nyereséggel, szóval lehet volt teher, nem kevés, meg már öregember volt. Burnout!
És akkor az történt, hogy nagypapa megállapodott velem. Azt mondta, mindent úgy csinálok, ahogy akarok, el legyen adva, annak x százaléka az enyém.

Nem emlékszem hány éves voltam, de arra világosan, hogy tudtam százalékban számolni.
Meg szép és kedves is voltam ofkorsz :) a legtöbb esetben... Nem mindig. Meg gyerek, hát ki mondana ellent egy aranyos gyereknek? Nem?

Nagypapa olyan szinten nyúlt bele a marketingbe, hogy diplomásan ámulok és bámulok, de tényleg!

Szóval kedves voltam általában, de azért nem mindig:
Egyszer odajött egy jóember. Napraforgó magot árultam kimérve. Azt mondta, megveszi az egész zsákkal, de olyan árat kínált, amit gyors fejszámolással azonnal levágtam, gyerekként, hogy átver. Ezen jól fel is csesződtem, temperamentum van (!), hogy gyerek vagyok, de ne nézzen teljesen hülyének, hát én úgy elküldtem.... hogy visszajött még 2x.

Egyszer azzal próbált meggyőzni, hogy mennyi energia itt állni és kimérve árulni és mennyi idő.
Idő, energia, befektetés = költség. Ezzel érvelt. Felfogtam!
Na de tudtam közben, hogy mennyi idő és energia volt, amíg a napraforgóból napraforgó mag lett. Csak egy részét láttam és éltem meg a folyamatnak, hogy a kezem teljesen össze-vissza lett szúrkálva, amíg a kiütöttem a magot a tányérjából, plusz voltak még ott páran, hát ők is nyílván szenvedtek, nem csak én - gondoltam gyerekként... ennyiért nem éri meg, inkább kockáztatok.
Világosan emlékszem, hogy annyira már okos voltam, hogy képes voltam csoportban gondolkodni, na jó, ez túlzás, de pl. a szüleimben, nagyszüleimben és magamban igen.
Mondtam a jóembernek, no business, húzzon el!

Megjelent apám! Már akkor sem értettem, hogy kerül oda, de nem az volt a szint, hogy én megkérdőjelezzem az apukám jelenlétét. Az apukám: "Az van, amit én mondok, én vagyok az apád!", kicsit/sokkal később "Az van, amit én mondok, amíg férjhez nem mész" - szóval apu apu, tudott és tud kezelni.
Rögtön elpanaszoltam mindent, hogy ezt most elrontottam, mondta, hogy semmi baj... fel a fejjel...
Végülis az egész zsákkal megvette az ember.
Sikerélmény volt, időre eladtam mindent, nagypapa örült.
Aztán haza is lehetett menni, csak most esik le, hogy végig kontroll alatt voltam :) Bár felnőtt fejjel, ki hagyná ott a gyerekét vagy az unokáját egyedül, nem? De akkor elhittem, hogy csak rajtam múlik az egész és rajtam is múlt! :)

Az lenne a jó, ha örökké élnének! A szívemben úgy lesz, ez biztos.