Utálod, hogy egyedül vagy és nagyjából mindig egyedül vagy.
A fél életed a Facebookon éled.
Az egyetlen barátod egy gép, aztán idővel észreveszed, hogy van még egy, az internet.
A valóságos barátaid annyira megszokták már, kétnaponta felhívod őket, hogy fel sem veszik a telefont.
Azt ne is várd, hogy ők hívnak fel.
Ha megjegyzed, akkor persze szólnak, hogy látták, olvasták, mit működsz, ezért azt gondolták, jól vagy.
Igen, mert az tök normális, hogy beszélsz az üres térnek.
Ilyenkor hajlamos vagy úgy gondolni, csak neked fontos ez a barátság és eldöntöd, többet nem telefonálsz.
Két nap múlva újra telefonálsz.
Végső elkeseredésedben elképzeled, ahogy egyedül fetrengesz az ágyadon cigivel és borral (az a Bridget Jones-os jelenet, tudod) vagy túlzabálod magad, pedig utálod a kövér embereket.
Felregisztrálsz valami ütős társkeresőre, ahonnan csak beteg, perverz emberek írnak neked, mert már a bemutatkozásod is rossz.
Legvégül előveszed legjobb barátod, a gépet és S.O.S üzeneteket küldesz – „Segítség, magányos vagyok!” – amitől csak még szánalmasabb leszel.
Majd holnap – mondod.
DE a barátaid holnap ugyanúgy szarnak rád, a Facebook-on ugyanúgy nem történik semmi, megint gép előtt ülsz és megint hülyeségeket írkálsz
Legvégül:
Konstatálod, hogy minden a legnagyobb rendben van. Elkezdesz hinni a sorsban (majdcsak rádtalál valaki) és gyakran hangoztatod, hogy semmi sem véletlen az életben.
Megosztás
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése