Nem először történik, hogy valaki személye elleni támadásnak érzi az írásom. Összességében ezzel nem tudok mit kezdeni. Gyakorlatilag hiába mondom el 56.-szorra is, hogy nem róla szól, ha már kialakult a meggyőződés. Jó kérdés, hogy miért?
Azt hiszem kommunikációs hiba történt, nem volt egyértelmű, hogy nem gondolom komolyan. Ezért most elnézést kérek, a poénkodásért, ami úgy tűnik, átment egy bizonyos határon. Előttem ez a határ nem volt ismeretes, hiszen a hasonló jellegű dolgok eddig jól megfértek ebben a kapcsolatban.
A másik út, amit választhatnék, hogy hasonlóan reagálok. Önmagát generáló folyamat ez, hiszen mindkét fél azzal a tudattal haragszik, hogy a másik reagált rosszul először. Remek önigazolás. Így lehet elindulni azon az úton, hogy nem vagy az ismerősöm többé, nem érdekel, mit gondolsz és különben is, haragszom és kész. És így lehet haragba fordítani egy barátságot, ha az volt. Talán itt az ideje, hogy ez is mérlegre kerüljön, mármint a gondolat. Azt hiszem, csak azokra tudunk haragudni egyáltalán, akik számítanak. Ha tényleg számítanak, akkor képesek vagyunk túllépni a személyes sérelmen, megbocsátani persze nehéz, és kevésbé számít, hogy ismeretségnek vagy barátságnak tituláljuk.
Ilyenkor jön az, hogy én is kaptam már kemény dolgokat, ami fájt. Az egyik legjobb barátom szinte folyamatosan konfrontáltat, ha igaza van, akkor felveszem, ez így természetes. Egy bizonyos szint után, azt hiszem, a személyes sérelem nem játszik már, hiszen bármennyire finoman fogalmaz az ember, ha ismer és szembesít a saját hibáiddal, akkor az fáj. Erre nem gondolom jó megoldásnak, hogy nem érdekel, hallgasson, meg kellene szakítani ezt, csak azért mert a másik fel sem fogva a szavai súlyát, megbántott.
Nem ér annyit a dolog, hogy rámenjen egy kapcsolat. Nehéz félretenni a sértődést, elfogadni, hogy a miértre nincs mindig válasz. Tegnap teljesen véletlenül találkoztam egy olyan ismerősömmel, akire sokáig haragudtam. Úgy éreztem hazudott nekem. Nagyszerű élmény volt, hogy tiszta szívből örültem ennek a találkozásnak és ő is. Olyan dolgokat idézett tőlem, amire nem emlékszem már, állítólag megmondtam régen, hogy azon a pályán indul el, ahol most van. Nyílván nem azért történt, mert mondtam, de fura volt, hogy benne ennyire megmaradt, bennem pedig csak kérdések maradtak. Lassan kapisgálom a válaszokat, ám ami ennél is fontosabb, hogy már nincs jelentősége. Örülök a sikerének.
Azt hiszem, azon túl, hogy sajnálom, többet nem tehetek. Ha valakihez köt valami és ez igazi kötelék, akkor megmarad, mert az emberek képesek túllépni a saját büszkeségükön és egy idő után már nem számít, hogy a másik milyen hibát követett el. Ha fontos ez az egész, akkor megmarad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése