- Eszter, nekem most el kell mondanom. El kell mondanom, hogy Ön hatalmasat téved. Tudja, hogy szeretem és tudja, hogy kitartottam e szerelem mellett éveken keresztül. Valahogy mindig bíztam, hogy egyszer megjön a józan esze – kérem, ne haragudjon, hogy e szavakat mondom – egyszer magához tér. Felismer és még ha nem is szerelemmel, de nyugodt együttélésben tud rám tekinteni. Én nem bírom tovább magamban tartani, hogy Ön egy álomvilágot kergetett egész életében. Olyan embert szeretett, aki nem volt méltó Önhöz. Olyan embert, akivel nem sikerültek a dolgai, nem merték vállalni szerelmüket vagy isten tudja, talán féltek, hogy elvesznek.
- Tibor, hallgasson. Maga erről nem sokat tud, úgy hiszem.
- Nagyon is sokat tudok erről kedves Eszter. Végignéztem a kínlódását, magával voltam álmatlan éjszakáin, mégha Ön ezt nem is érezte, megtudtam, meghallottam az éjszaka neszein át, eljutott hozzám, hogy nincsen jól. Akkor kezdtem gyakrabban látogatni, én nem a szenvedését akartam látni. Nem akartam látni a szenvedését. Gondoltam, majd elmúlik idővel, békére talál, valahogy elfogadja, hogy ennek így kellett történnie és akkor....akkor talán esélyem lesz előjönni és elmondani... és akkor, hiszen tudja, próbáltam elmondani. Tudom, hogy ez a próba inkább hallgatás volt sokszor, tudom, hogy belémfagytak a szavak. Higgye el, sokszor lejátszottam gondolatban, hogyan kellene mindezt, de mikor ott álltam szemközt valahogy nem tudtam. Nem vagyok a szavak embere, tudja. Hiszen ismer. Ismer. Évek óta maga az egyetlen barátom, akivel beszélek és valahogy mégis képtelen voltam elmondani, hogy miért tartok ki e barátság mellett. Én nem akartam más nőt találni, valahogy nem akartam máshol keresni. Bíztam benne, hogy egyszer megérzi mindezt és egyszer magában is elindul valami irányomban.
- Én nagyon szeretem magát Tibor.
- Tudom. De valahogy ez a szeretet mégsem ugyanaz. Valahogy soha nem gondolta, hogy a beszélgetéseinken kívül más is lehetne. Valahogy leragadt annál az embernél, akit szeretett és elveszített és én nem tehettem semmit. Csak vártam, hátha elmúlik. Hátha megérti, hogy nem kaphatja vissza őt és elfogadja, hogy annak vége van.
- Én elfogadtam, hogy vége van.
- Ez nem igaz, Eszter. Maga soha nem tudott megnyílni más emberek irányába. Maradt Önben egy olyan csalódottság, amivel nem lehet egy egy új kapcsolatban együttélni. Nem lehet versenyezni egy nem létező, tökéletes emberrel. Egy emlékkel, ami csak a múlt fényében lesz egyre tökéletesebb. Nem lehet versenyezni egy olyan emberrel, akit maga soha nem engedett el. Olyan ez, mintha egy halott emberrel próbálna meg versengeni az ember. Egy emléket nem lehet legyőzni, megváltoztatni sem. Nem lehet átalakítani azt, ami nem rendezett. Nem lehet valami újat építeni egy elmúlt idő emlékére. Kérem, értse meg. Én megpróbáltam. Vártam. Vártam Önre, hátha jobb belátásra tér, hátha el tudja engedni ezt az emléket.
- Igen, igaza van Tibor, nem tudtam továbblépni. Vannak kapcsolatok, amelyek örökké tartanak, még akkor is, ha valahogy végük szakad. Vannak dolgok, amikben öröktől fogva hiszünk. Ha valakihez közünk van, azt nem engedhetjük csak úgy el. Ha valakivel beteljesült egy álom vagy éppen nem teljesült be, azt nem engedhetjük el, az emlékét örökké őriznünk kell. Én soha nem kértem, hogy versenyezzen ezzel az emlékkel, tulajdonképpen azt sem kértem, hogy mellettem legyen. Maga csak itt volt, részt vett a szenvedésemben, akár akartam, akár nem. Talán féltem újra megpróbálni, elismerem. Ha az ember egészen odaadja a lelkét, akkor utána nem biztos, hogy képes megismételni ezt. Valahogy soha nem kaptam vissza ezeket az éveket. Ott maradtak az emlékeimben. Ott maradt egy részem ezekben az emlékekben, ami felett soha nem nyertem vissza az uralmam. Én nem tudtam újra megpróbálni. Talán igaza van, egy halott emberrel nem lehet versenyezni, de nekem nem is volt arra szükségem, hogy újra éljek. Én meghaltam valahol azzal az emberrel, akit elveszítettem.
Az emlékek? Az emlékek torzulnak, egy idő után már csak a jó dolgok maradnak meg és valami homályos elképzelés arról, hogy volt bennünk egy sérelem valaha. Nem is emlékszünk már, mi váltotta ki, csak a sérelemre. Egy idő után már nem kapcsolódnak ehhez érzelmek, csak a tény, hogy így jártunk. És akkor az az ember, akinek az emlékét őrizzük valóban halott lesz. A jó halottak pedig emlékeztetnek bennünket arra, hogy kicsit mi magunk is felelősek vagyunk ezért. A halálukért, úgy értem. Talán csak egyetlen szóval, ami nem hangzott el vagy egy meg nem magyarázott cselekedünkkel, ami tovább kísért, amiről azt hisszük, soha nem értette meg. Nincs visszaút és nincs megoldás sem, de ez az ember életében újra és újra előkerűl. Kísért. Lezáratlan. Nem várhatja tőlem, hogy elfelejtsek mindent.
Talán bátortalan voltam Önnel szemben. Talán megszerettem volna, ha magára támaszkodom és begyógyulnak a sebek. Beérem azzal az életben, ami az enyém lehet és nem vágyakozom a lehetetlenre. Sokmindent nem vagyunk képesek megváltoztatni a legnagyobb jószándékunk vagy bátorságunk ellenére sem. De most már nem lehet. Elszálltak velünk az évek. Kérem, ne értse félre, nagyon örülök, hogy ezeket a titkokat felfedte nekem és sajnálom, hogy így alakult, de most már talán érjük be ennyivel. A dolgokat nem lehet megváltoztatni, úgy hiszem.
- De elkezdhetnénk, valami újat kezdhetnénk...
- Nem lehet, kedves Tibor, nem lehet. Higgye el, nem vagyunk már képesek eltekinteni az elmúlt időktől. Nincs már lehetőség megváltoztatni mindent. Én már elfogadtam, amit meg kellett értenem. Azt hiszem ezek az emlékek velem halnak meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése