Elbizonytalanodom és következetlen vagyok. Valami soha nem jó. Túl sok a komment, túl kevés... aztán csak állok értetlenül, mi történt?
Néha visszaolvasom magam, jó, hogy egy helyen vannak a dolgok. Ezt-azt leveszek, kiegészítek. Talán értelmet nyer ez a kényszeres írás.
Sutba dobom az egészet. Fölösleges folyton írni, fölösleges ennyit írni, de ami felkerül, az legyen jó!
Nincs elég önkritikám. Néha úgy érzem hiteltelen vagyok. Keveset tudok dolgokról, de arról nagyon szeretem osztani az észt. Ha pedig senki nem szól, hogy hajrá-hajrá vagy hoppácska, akkor csupáncsak (igen, így szeretem ezt a szót) egy dolog ment meg.
Egy köszönőlevél egy beteg embertől. Nem olyan barátféle ő, hanem olyan, akitől feláll a szőr a hátadon, amikor először látod, mert félsz, mert qrvára félsz tőle, azért, tudod?
El is küldöm őt, majdnem úgy, mint amikor azt mondod, nem akarlak többet látni, pedig valamiért hozzád jött, hozzád fordult.
Nem tudok segíteni, mert még csak wannabe-pszichológus vagyok, és ha igazi leszek, akkor sem, mert ehhez én kevés vagyok.
Bevallom és néhány hónap után megnyugszom, nem jön többé. De visszatér, igaz, már csak annyit akar, köszöni, hogy ott voltam, köszöni, hogy elküldtem, miattam indult el a gyógyulás útján.
Ilyenkor elhiszem újra, hogy van értelme, hogy jól csinálom, még akkor is, ha keveset tudok, még akkor is, ha néha elbizonytalanodom, még akkor is, ha kényszeresen csinálom, mert ez nekem kell, mert ez nekem jó.
2 megjegyzés:
Ez kemény.
Érdekes, pont az ellentéte a blogolási stílusod az enyémnek. Én inkább mindent meg akarok örökíteni. De így van ez jól, sokfélék vagyunk. Az enyém napló, a tied iodalom. Na jó, kvázi-irodalom.
Régen volt „Kvázi & Zizi” noteszkém. Aztán Kvázi elhagyott. Így lett a blog.
Megjegyzés küldése