Felszáll a földalattira egy francia család. Köszönnek, csak úgy szemmel, nekem. Természetesen visszaintek, nem vagyok az a magyar magyarnak ellensége, aki lesüti a szemét vagy direkt elfordul, mert nem tud mit kezdeni egy mosollyal. Elvégre is enni tőlük tanultam meg, igaz ennek már több, mint tíz éve.
Nem vagyok az a habzsolós különben sem, látszik, hogy nem volt, aki elegye előlem a kaját. Ráérek. Evés közben beszélgetni, szépen enni.
Nem voltam mindig ilyen. Konkrétan, a francia családnál vendégségben, rögtön bevertem az első kör kaját. Keveset kaptam a tányérkámra, mint egy kismadár. Utána várhattam a következő parányi adagot. A hatodik fogás végére megértettem, hogy meg kell várni a többieket. Együtt eszünk, azért ülünk egy asztalnál.
Akkor laktam jól, amikor megettem a utolsó fogást is. Egy hét alatt rengeteget ettem és fogytam négy kilót, mégsem voltam éhes. Egy ebéd eltartott olyan másfél-két órát. Szépen ettünk, ráérősen és mindig megvártuk a többieket.
Azt hiszem, a sajtot is ott szerettem meg.
Tisztán emlékszem, ahogy állok az Eiffel-torony aljában és szívom magamba az érzést. Lehet, hogy többet nem látom. Most kell megragadni, bevésni, emlékezni, megtartani egy életre. Itt van bennem most is, elvégre, ki tudja, látom-e még vagy sem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése