Kicsit készen, anyám főztjére vágyom. Egy levesre, csak egy jó meleg levesre hajnalban, amikor többet/kevesebbet ittunk a kelleténél, de nem is ez a lényeg. Hanem amikor azért térsz haza, mert arra vágysz, ami máshol nincs.
Annyira biztosan nyitom a hűtőt, hogy nálam rutinosabban már csak egy elvonókúrás, na jah, felkerült az este folyamán az asztalra néhány gyógyszer, elmebaj, pszichiáter-téma, de ez a legkevesebb. Komolyan mondom, csak egy meleg levest szeretnék. Merem is a tányérkámba hajnaltájt, nem para, otthon vagyok, azt a kis levest, ami majd most helyreteszi az elvesztegetett ifjúságom és meglepődve tapasztalom, hogy apám megint megette a kedvenc levesem. Mert ez nem az a leves. Soha nem volt tesóm. Mégis átéltem a dugicsoki megzabálást, nem rosszból, dehát meg kellett enni, mert az én csokim volt, finom volt.
És most, mikor egy másik levest merítek, azért vagyok hálás, hogy bár elfogyott az áhított meleg étel, amiért hazatértem és kicsit sem izgatva magam, hajnalban ettem, mert jól esett, szóval azért vagyok hálás az én jóanyámnak, mert volt leves. Nem ugyanaz, mert azt apám megette, mint a dugicsokit gyerekkoromban. Emlékszem, mindig ez a szar szöveg – „Azt hittem, nekem hagytad itt....”- persze, neked.
Örülök, hogy nem hiába az áhítozás. Örülök, hogy édesanya tudta, erre lesz szükségem, amikor majd szülinapot ünneplünk és megiszunk egy-két pohár bort. Tudta, hogy ha apámra hagyja, akkor nem lesz, mert csak akkor olyan nagyon jó az a leves, vagy akármi is, ha a másik kedvence. Esküszöm, mint egy gyerek. És tudta, hogy mennyire hálás vagyok érte, hogy főzött másikat, hogy van, hogy mennyire fontos ez. Mert az, akár hiszed, akár nem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése