Valahogy halandóban van ez a blog mostanság. Talán, mert nem élek, nem élek igazán, ösztönösen, nem félve attól, mi vár rám, ha felkelek reggel. Megijedtem. Talán rendjén is van így, hogy az ember számol a holnappal, talán nincs. Van bennem valamiféle megfoghatatlan félelem attól, hova vagyok képes sodorni magam, meddig vagyok képes elmenni.
Ebben az évben sikerült megismerni a saját határaim. Ez éppen jó arra, hogy az ember tudja, hol van az a pont, ahonnan nincs tovább. Hálás vagyok a tapasztalatért, amit talán egyszer végképp feldolgozok (most még nem) és hálás vagyok azért is, hogy sikerült megélni ezeket a mélységeket. Legfőképp annak a két embernek vagyok mégis hálás, akik nem tudtak elengedni, akik visszahoztak. Nekik fogom megköszönni az életem az idei ünnepen és ezt, már nagyon-nagyon rég meg kellett volna tennem.
Volt bennem egy olyan hitvallás, hogy a halálig kell menni. Nagyon sokszor hangoztatom azt is, hogy aki megéli a választást, értem ezalatt, hogy az életet választja, abban megváltozik, átíródik valami. Majdnem mindegy, hogy egy baleset, egy betegség, tudatos élet-ellenesség vagy a véletlen sodorja addig, amíg el kell döntenie, hogyan tovább.
Arról soha nem beszélek, hogy megváltozni, meghatározni a változás irányát, már jóval keményebb dolog és nem is biztos, hogy sikerül. Előfordulhat, hogy ugyanazokat a köröket járod újra, mert nem értetted meg vagy egyszerűen csak elfelejtetted az okokat VAGY és talán ez a legfontosabb, nem tudsz más lenni, mint amilyen vagy.
És akkor eldöntheted, hogy csak félig-meddig élsz vagy addig hajszolod magad, amíg újra és újra átírod a saját valóságod. Vagy nem írod át és akárhogyan is, úgy fogod végezni, ahogyan azt már jó előre kitaláltad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése