Életközepi válság

Valahogy úgy esett még nagyon-nagyon rég, hogy amikor Pipő a világra jött, megválasztotta a környezetet, amiben élni szeretne. Legalábbis így hitte, szentül hitte, hogy minden, ami történik vele a saját választásának eredménye, még akkor is, ha alkalomadtán nem emlékszik, mikor döntött úgy, így kell alakulnia az életének. Varázscipő segítette, hogy úgy sétáljon végig helyzeteken, hogy a legnagyobb bajból is mindig jól jöjjön ki. Néha azt képzelte valamilyen királynő ő különleges képességekkel, aztán egyszer rájött, hogy a varázslat a saját képzelete, ami tudja a kiutat, ami segít elképzelni a jobb lehetőséget. Amikor erre rájött, akkor elvesztette ezt a képességet. Nem mert hinni a saját erejében, mert egy nála erősebb valami bármikor elveheti ezt tőle, a képzeletünk, az érzékelésünk megcsal, ha éppen úgy akarjuk. DE a magasabb hatalom létezik, ezt biztosan tudta már.

Pipő sokat foglalkozott az istenhit kérdésével, talán épp azért, mert szerette volna megérteni, mit keres ő itt, ezen a földön és valahogy egyszerűbb volt Istentől várni a válaszokat. Isten nem maradt el ebben a kérdésben, bár a válaszai nem mindig segítették a helyzetet, hogy is mondjam, néha jobb, ha az ember nem kérdez.

Egyik délután Pipő újságot olvasott és örömmel konstatálta, hogy a Zsinagóga tárt kapukkal várja koncertjére az embereket. „Tárt kapukkal”, így írták. Pipő nagyon megörült, eddigi rövid élete alatt még sohasem tapasztalta, hogy ez a zárt közösség valaha is megmutatta volna értékeit a külvilágnak, még soha nem engedtek be senkit. Na persze, a felszín, a megrendezett, a többieknek előadott valóság létezett és ha megtanulsz szerepet játszani, akkor nem is áll tőled olyan távol, hogy egy-egy helyzetben úgy viselkedj, ahogy azt a helyzet megkívánja.

Na ide el kell menni, látni kell, mi van belül, mi az, amiről oly sokat hallani és valahogy mégsem lehet látni sohasem, sohasem lehet meglátni azt a belső világot, amit nem engednek megtekinteni. Szépen felöltözött, még arra is figyelt, hogy a nyakláncán viselt medál mit képvisel. Hitt abban, hogy ezek fontos dolgok, a szimbólumok, amiket magunkon hordunk a többi ember számára információ, még akkor is, ha nem tudunk róla. Van olyan, hogy aki érzékeli, sem tudja pontosan, mit lát, de ettől még érzékeli az üzenetet. Ezért a katolikus és az egyiptomi jelképeket szépen félretette, zsidó szimbóluma nem volt, nem is lett volna hiteles magára aggatni egy Mária-kezet (talán így hívják, bár nyílván nem a zsidók, hiszen ők nem ismerik el Jézust és ebből adódóan Máriát sem ismerhetik el, szóval értitek, azt a kezet, amit minden tisztességes zsidó nő magán hord, és nem a Dávid-csillag).

Felvett hát valami semlegeset és elindult élete legnagyszerűbb kísérőjével, aki majd remélhetőleg a templomba is elkíséri egyszer, ha férjhez megy. Pontosan érkeztek, még előbb is, de a Zsinagóga kapui zárva voltak. Talán valami tévedés lehet és mit csinál ilyenkor a hiszékeny ember, körbenéz, hátha ő tévedett. De nem tévedtek, talán az újság tévedett, ám ez akkor, ott, hihetetlennek tűnt.

Gyere apa, nézzük meg a templomot – mondta Pipő, hátha az nyitva van. Elsétáltak a templomig és az valóban tárva-nyitva volt. Ők ültek bent egyedül, elmondtak egy imát. Pipő látta a keresztút első két stációját és valahogy olyan hangulatban volt, amikor vigyázni kell, mit néz meg az ember, mit lát meg, mert megtörténik vele. Hazasétáltak, de Pipő kétszer is elesett, mert a varázscipő feltörte a lábát, a varázscipő, ami soha nem akart még rosszat az életben. Nyílván nem volt komoly ez a dolog, hiszen csak telement porral és emiatt történt ez így, de Pipő tudta, hogy nem csak ennyiről van most szó, hanem úgy érthetünk meg dolgokat, ha megtapasztaljuk. Az ő keresztújta elérkezett, végig kell rajta menni, még akkor is, ha belehal. Belehalni egy útba fizikailag csak akkor lehet, ha erőnkön felül van, és ha nem kérsz segítséget, a végén összeesel. Pipő pedig nem kért segítséget, illetve kért tudatosan, alig fontos dolgokban, de amikor az élete múlt rajta, akkor azt hitte, egyedül kell megküzdenie, hiszen ez mégiscsak az ő élete.

Hazasétáltak tehát, de előbb még rövid kitérőt tettek a gyerekparkban. Érdekes, gondolta Pipő, már nem nekem kellene itt lennem az apámmal, hanem a gyerekemnek, akár az apámmal. Fel is hívta a figyelmét az öregnek egy-két jelenségre, ami ott és akkor pont szembejött. - Látod, az a gyerek teljesen tehetetlen, mert a nagyszülők ott tutulgatják – mondta Pipő, és valóban, a gyerek teljes apátiát tanúsított, talán beteg volt, talán csak megtanulta, hogy nem örülhet önfeledten az életnek, nem szaladgálhat a többiekkel, mert a nagyszülők így érzik fontosnak a saját gondoskodásuk. Az örege értette, talán ez volt az egyik olyan ritka pillanat, amikor tényleg beszélgettek.

- Gyere, üljünk fel a körhintára – mondta Pipő és ez abban a pillanatban lehetett volna nevetséges is akár, de amikor egy szülő érzi, hogy élete egyik legnagyobb pillanata érkezett el, akkor nem sokat teketóriázik. Nem próbálja meg lebeszélni a gyerekét a nem szokványos társadalmi viselkedésről, nem akarja megmagyarázni, nem akar már tanítani. Elérkezett a pillanat, hogy mindketten gyerekként játszanak és ez annyira nagy dolog, hogy nem érdekel, mit szólnak majd a többiek. Hát játszottak, önfeledten, mint mikor Pipő gyerek volt még. A felnőttek elfelejtenek játszani, tudod?... Amikor gyereked lesz vagy a szüleidnek unokája lesz, akkor visszaadod a társadalmi jogot arra, hogy újra játsszon, mert lehet, mert nem ítélik meg, hogy milyen bolondos. Pipő boldog volt. Tudta, milyen nagy dolog, hiszen a boldogság manapság sokszor szinte csak azon múlt, hogyan süt ki reggel a nap vagy hogyan hull alá az eső. Nem viccelek, Pipő életközepi válságban volt és ez hangulatilag meglehetősen ingadozó.

Hazaértek és Pipő tudta, hogy valami elkezdődött, valami furcsa, megmagyarázhatatlan dolog. Talán egy Örkény-novella közepén vagyunk, gondolta bátran, még akkor is, ha ez plágium.

Másnap az édesanyja értetlenül állt az újsággal a kezében. Nahát, tévedtek – egy nappal – mondta. Ma lesz az a koncert, csak előbb hozták le.

- Hát még jó, hogy nem a halálom írták meg, mint abban a novellában, ahol megtörténik veled, amit olvasol – mondta Pipő. Nevettek és ezzel le is volt zárva az ügy. Ennyi történt. Egy életközepi válság kezdete, amikor már nem számít az idő. Pipő tudta ezt, bár néha saját maga is hálásabb lett volna, ha a szülei nem írják elő, hogy „rajtunk pedig túl kell nőni, hogy boldogabb életed legyen”. Nem tudta, hogyan kell ezt csinálni, hiszen, ha túlnősz valakin, aki végig kell vigyen, akkor aláírták, vérszerződésben, hogy ott maradsz egyedül.