Dühlevezetés

Volt itt egy írásom, ami a túlélést szolgálta, csak le lettem ugatva, szokás szerint. Nagyjából finoman megfogalmazva tartalmazta azt, amit gondolok. Persze, soha nem mondanám, hogy "aqrvaanyád", pedig legszívesebben azt tenném. Gondoltam, majd finoman is sikerül kiírnom magamból, hogy mennyire halálba kívánok egy-két embert, de nem sikerült, sőt, az írás sem jön már, gondolom, mert tele vagyok megbántódással.

Most akkor kiírom, nem cizelláltan és túllépek rajta, mégha erre az írásra nem is leszek büszke a továbbiakban. Bánni nem fogom, muszáj megtennem. Tehát megbántódtam. Egyrészről azért, mert "qrvaanyád"-ba majdnem belehaltam, pedig hányszor hallgattam, hogy én vagyok a rossz ember, aki nem szeret eléggé, akiben nem lehet megbízni, aki úgyis félrekefél alkalomadtán. Hát ez nem történt meg, mert nem ilyen vagyok. Helyette, az, aki ezt állította megtette, hosszú időn keresztül hazudott nekem és végig hülyének nézett. Kár, hogy akkor nem tudtam ezt. Miért is feltételeztem volna bármi rosszat? Hozzáteszem, volt annyira gerinctelen, hogy rám hárítsa az egészet, tette ezt az államvizsgám előm két nappal. Akkor kezdődött a nem alvás, egyszerűen nem tudtam. Nem értettem, mi történik és biztos voltam benne, csak meg kell találnom a megoldást, hamarosan rendbejön ez a rossz álom.

Gyorsan megcsináltam az írásbeli részét az államvizsgának, ami csak még jobban belehajszolt abba, hogy pszichológiai magyarázatokat találjak.

Na nem mintha nem szolgálna magyarázattal ez a sok elmélet, hiszen éppen megerősíti, hogy aki valótlant feltételez a másikról, az saját magából indul ki, de ez szörnyen kevés, amikor a saját életedben kell szembenézni a történtekkel.

Azért próbálkoztam. Ámbár gyakorlatilag annyira kivoltam, hogy már a szépirodalom is nehézségeket okozott, egy egyszerű szövegértés összezavart, túl sok volt az asszociáció. Úgy éreztem, jobb lenne kevesebbet tudni, egyszerűbben élni, talán boldogabban. Biztos voltam benne, hogy nem élem túl, vagy ha túlélem, megbutulok, meghülyülök, mint Algernon.

Alig tértem vissza a normál állapotba, szerettem volna visszamenni dolgozni, de a doki lebeszélt, mondván, ha nem pihenek még egy kicsit, ugyanoda kerülök vissza és igaz, élni szeretnék még? Hát persze, hogy élni szeretnék, micsoda kérdés ez? Ennél már csak a "gondolt-e már az öngyilkosságra?" szófordulat természetellenesebb.

El is döntöttem, semmi sem lehet fontosabb, mint az egészségem, nem fogom túlhajszolni magam, az egyetem megvár. De az egyetem nem várt, felhívtak, két nap múlva államvizsga, szóbeli. Nem álltam készen, de nem adhattam meg azt az örömet senkinek, hogy ha már van annyira féreg, hogy pont az államvizsgám akarja tudattalanul elcseszni, akkor meg se próbáljak ellenállni. Elmentem, sikerült. Nem voltam büszke és nem voltam elégedett. Nem éreztem semmit és ez volt a legrosszabb, hogy még csak örülni sem tudok neki, pedig megharcoltam érte.

A főnökömnek persze nem volt maradása. Felkészültem az államvizsgára, direkt átvertem őt.

Nem szóltam semmit, mit magyarázzak, mit magyarázkodjak? Miért mentegessem magam?

Ő úgy érezte, hogy hátbaszúrták, én meg nem voltam képes elmondani akkor, hogy téved. Nem tudtuk megbeszélni. Nem voltam képes kiállni magamért azzal az indulattal szemben, ami felém irányult. Nagyon fáradt vagyok már ahhoz, hogy folyton perlekedjek valakivel és bizonygassam az igazam. Mindenkinek igaza van a saját szempontjából, ez már nem ront és nem javít a történteken.

Ezt a két embert minden egyes pillanatban, amikor csak eszembe jutnak a történtek, elátkozom. Talán épp azért, mert nem tudom elkülöníteni az érzelmeim. Szerettem a volt barátom és a munkahelyem is, sőt, még a főnököm is kedveltem, bár sokszor kimondottan zavart egynémely megnyílvánulása. Amikor egyszerre süt a nap és esik az eső (ma is) eszembe jut, hogy talán igaz a történet, vannak a boszorkányok. Ilyenkor tényleg örülnék neki, ha én is az lennék, ha hatalmam lenne visszaosztani azt, amit velem tettek.

Nem akarok bosszút állni, de igazságosnak tartanám, ha csak egyszer az életben ugyanolyan betegek lennének, mint én voltam. Ennyit csak.

Nem tisztem megértőnek és elfogadónak lenni és nem is tudnék, pszichológia ide vagy oda, a magánéletemben ugyanolyan ember vagyok, mint bárki más.

Úgy, hogy nem is keverném itt össze a kettőt, még mielőtt valami okos bekommentel, ahogy szokott:-)

Állítólag, amikor leírunk valamit, megteremtjük. Bízom benne, hogy így van.