Cigányok

Ez az a téma, amit ha első élmény által vezérelten megírok, akkor nem tudok kultúráltan fogalmazni. A cigányok, igen. Na nem mind, nyílván vannak rendesek, tudjuk. Akár baráti körben, akár családban (na, nem az enyém), de azért mégis, nem lehet abszolút értékeket és elítélendő dolgokat kijelenteni.

Amit most mégis szeretnék megírni, az egy élmény, ami nem csak velem történt meg és mégis, valahogy becsukjuk a szemünket, homokba dugjuk a fejünket, mint egy kibaszott strucc. Tudod, hogy nem szeretem a vulgaritás, de felháborít és ennek valahogy hangot kell adnom, még akkor is, ha ettől kicsit sem leszek jobb ember.

Állok nyugodtan a gyógyszertárban. Már a sorban mellettem fetreng egy idegbajos állat, rázza a lábát, feltűnően türelmetlen, érzem a leheletét a bőrömön, érzem a szagát. Mögöttem áll, bár inkább mellettem az a mögöttem, lassan a számba liheg. Megfordul a fejemben, hogy szólni kellene, de félek. Érted? Félek szólni, félek bármit is mondani, hogy kellemetlen, hogy álljon húsz centivel odébb, hogy zavar. Félek, hogy annyira megzavarom a kellemetlen érzésemmel, behúz egyet, megüt, mert megteheti és meg is teszi. Félek tőle.

Aztán az jut eszembe, előre engedem. Na nem, azt azért nem. Én vagyok a nő, én érkeztem előbb, ha annyira sürgős neki, kérjen meg, akkor előre engedem.

Odalépek a pulthoz, ez az állat lép velem. Kicsit sem zavarja, hogy én vagyok soron, kicsit sem érdekli, hogy mögöttem álljon meg. Mellettem hallgatja végig a beszélgetésem a gyógyszerésszel.

Tudod, ilyenkor feláll a hátamon a szőr. Ezt az embert, aki talán kicsit sem volt idősebb nálam, én és te és azok az emberek tartják el, akik dolgoznak, akik adót fizetnek. Neki kellene hálásnak lennie, neki kellene becsülnie azt a sok barmot, köztük én is, persze, akik soha nem mondják azt, hogy elég, akikről le lehet húzni az utolsó bőrt is.

És miután megfejtek, mint egy marhát, vagy megnyírtak, mint egy birkát, miközben te attól félsz, ha nem adsz elég ingyen élést, kilopják a szemed is, szóval te, én, mi mindannyian, te, isten barma, attól félsz, hogy ha el mered bőgni magad egyszer, megölnek, mert már nem kellesz, mert már nem engeded, hogy megnyúzzanak.

Nekem azzal senki ne jöjjön, hogy dehát mit tehetünk? Így van ez, stb... Ezzel ne, érted? Nem akarok félni, mert ha nem teszek rosszat, ne kelljen félnem. Ez a normális. Nem az, hogy ezeknek mindent lehet, ráülhetnek a fejedre, szemberöhöghetnek, leköphetnek és te lenyeled, mert le kell nyelned, mert mit tehetnél? Félsz. Nem akarok félni, mert nincs miért. Nem akarom félteni a saját épségemet azok elől, akik rajtam élnek. Nem akarom és kész.

Magam részéről szívesebben adom az adó ezen részét a Magyar Gárdának vagy annak, aminek, csendőrségnek, rendőrségnek, nem érdekel. Védjenek meg azok elő, akik majd rámtörik az ajtót, ha nincs több ingyen kaja, ingyen pénz, ingyen marha, akit megfejjenek, megnyúzzanak, agyon üssenek.

Belátom, rendkívül korlátolt a gondolkodásom. Egyszerű vagyok, mint egy fakocka, mondhatni.

Nagyanyám jut eszembe és az a mese, amit gyerekkoromban annyiszor hallottam, amennyiszer csak lehetett. A lényeg, részletek nélkül, az elkényeztetett lány, aki anyós házában nem dolgozik. A zárómondat anyós szájából hangzik el:

- Hányan dolgoztunk ma fiam?

- Ketten anyám, ketten.

- Akkor ketten is eszünk.

Ennyi. Nincs munka, nincs kaja. És azért, hogy ezt nyíltan kimondjuk, vállaljuk, kiállunk érte, ne kelljen félni. Ezért soha ne kelljen félni.