"Dr. House" az életemben

Na az a nagyon komoly, hogy olvasom ezt a House-os cikket a Pszichó újságban, aminek a végén ott van, hogy hogyan szeress ki Dr. House-ból. És tudod, ez olyan, mint amikor ezt és ezt kell tenni, hogy boldog legyél, felsorolnak vagy tíz pontot, amikkel persze, te is tisztában vagy, szóval, meg is fogalmazódott bennem a kérdés: Ez hülye? – mármint a Mindennapi Pszichológia – cikk írója. Továbbléptem a következő cikkre, majd egy fél óra múlva valami iszonyatos erővel tört rám a felismerés, de úgy, hogy majd a sírás kerülgetett. Hiszen nekem is volt egy Dr. House-om, vagyis nem is egy, hanem mindjárt kettő. Hát House mellett sohasem lehetsz elég jó, mert ő a legjobb, és az hagyján, hogy te vagy a gyerek és ez valamiféle felelősségmentes állapot, de nem tudom, emlékszel-e még az érzésre, hogy sohasem lehetsz elég jó? Mármint, ha kivételesen csinálsz valami igazán jót, akkor persze áltathatod magad az éppen odavetett dícsérettel vagy keménykalapos apukáknál még azzal sem, de soha nem lehetsz elég jó.

Na ebből már ki is derült, hogy az egyik House az én édes drága édesapám, akinek mindig is természetes volt, hogy szép, okos, csinos legyek, vagyis nem, a csinossággal nem basztatott soha, tulajdonképp nem is basztatott az előző kettővel sem, de kivételes eredményért sem járt az, hogy jaj, de jó vagy, jaj, de büszke vagyok rád.

A csinosságért a másik House basztatott és csinos lettem, aki a volt együttélésem vagy fogalmazzunk így, élettársam. Persze ő sem árasztott el dícséretekkel, pedig egy nőnek az nagyon is kell, arról nem is beszélve, hogy a kis BTK diplomá(i)mmal sohasem tudtam felnőni az ő TTK-s szintjére, ez van. Persze, nem vagyok annyira hülye, hogy ez csak évek múltán jusson eszembe, gondolkoztam ezen én közben is, hogy miért van így? És akkor meg is állapodtam abban, hogy ja, sokkal könnyebb kritizálni a másik embert és ezáltal növelni a saját önbecsülésed, illetve láttam azt is, hogy a két House, hogyan, milyen területeken kompenzál. De hogy mekkora hülye vagyok én igazából, az elmondhatatlan.

Tudod, jövök az anyámnak azzal, hogy nem véletlenül választjuk azt a társat, akit választunk, meg sorskönyv, meg szülői minta lekövetés, zavarom le rendesen, amit tanítanak, még Freud apa-komplexusát is, ami szégyen, de rendkívüli sikerélménynek tudtam be, hogy évek múltán megértettem, felnőtt korban történik velünk, mert ugye Freud a gyerekekre írta le és hát ki a fene emlékszik már, hogy gyerekkorában szerelmes volt-e az apujába vagy sem, de felnőttkorban is apukájába lesz szerelmes vagy az ellentétébe?:-) Szóval House után House...és most ébredtem rá, hogy Úristen!

Erre olvasom is az igét, hogy hogyan szeressünk ki Dr. House-ból, aki munkamániás, pl. keressünk olyan partnert, akivel eltöltjük a szabadidőnket (és akkor talán nem kell azt hallgatni, hogy „te nem tudod elfoglalni magad?”) vagy legyen önértékelésünk (mondjuk, ha nem kell egész nap hallgatnod, hogy nem vagy valami szuper, akkor ez már meg is van, egy – két bókkal megspékelve) vagy egyszerűen csak elismerik, ha csinálsz valami jót.

Végülis egész életemben ezen fetrengtem, de asszem egyre közelebb kerülök ahhoz, hogy helyén kezeljem a dolgokat, hogy ne egy álomba legyek szerelmes, ha csak az apukám nézem, hanem az embert szeressem. Talán, ha végre elhinném, hogy nem kell megfelelnem, akkor sikerülne megfelelnem. Ki tudja? J Mindenestre jó úton haladunk, mert már sokkal jobb fej és megtanulta, hogy elismerje a sikereimet, előttem is.

Most már csak egy dolog marad hátra. Hogy alkalmazzam a tanultakat, vagyis következetes legyek és maximalista, de ne legyek House. Hát ez sem lesz egy könnyű dolog, asszem ezt tanúsíthatja a környetem, hogy a magam-féle House-ból is ki kellene már szeretni végre. Csak ezzel meg ez a baj, hogy nagyon nehéz szétválasztani magamban azt a House-t, aki eredményes és azt a House-t, aki mást kritizál, mert ő nem az vagy nem eléggé az. Hiszen egy karakter és az egyik oldal segíti a másikat, ez így megy. De meg fogom próbálni és remélhetőleg, ha elég sokszor próbálom, egyszer sikerül végleg kiszeretni House-bólJ