Anyám

 

Tulajdonképp imádom, de néha igazán kiborít, tudod? Írtam már a divatot, hogy az milyen nehéz ügy is igazából. Már mint az én egyéniségemnek megfelelőt találni, mert nyílván nincs annyi pénzem, hogy „csak rám” varrjanak a jobbak, mégha egy szabó-varrót meg is tudnék fizetni, egy divattervezőt vagy stylistot nyílván nem. (Ezt most hogy írják magyarul? sztájliszt, áhhh).

Azért olyan nagyon nehéz, mert komplett divatszakma kell a fejedben legyen ahhoz, hogy meg tudd tervezni, a megfelelő anyagot kiválasztani, elmagyarázni, jól elmagyarázni, hogy mit szeretnél. És akkor ez még csak az, amit te tettél hozzá. Ott van a szabó, aki megcsinálja, de úgy, hogy rád van öntve a darab és úgy néz ki, ahogy elképzelted. (Asszem a bőrkabátom fasza lett, oda visszamegyekJ).

Azt hiszed működik? Hát én jöttem már úgy ki szabótól, hogy inkább volt az ő elképzelése, mint az enyém és hát, ilyenkor jön a megalkuvás magammal, hogy jó ez, szép ez. Persze, hogy az, csak nem az, amit elképzeltem. És akkor már nem elég jó, mert az ember valósítsa meg az álmait. Legalábbis bemenni így szoktam, nagy naívan. Tudod, lehet azt mondani, hogy jó a szabó, de a szabó akkor is szabó lesz, ha a világon a legjobb szabó és nem lesz divattervező, na ennyi.

Lehetsz holmi megalkuvó, nem mondom, hogy nincs igazad, de nekem nem ment soha, mint ahogyan nem tudok a fejemben lévő képektől eltérni és ekkor jön anyám, hogy nekem semmi nem jó, mert végigjártuk Szatmár-cityt és mindennel kapcsolatban van valami „nem jó”. Akkor én nemes egyszerűséggel rávágom, hogy Budapesten sincs kolbászból a kerítés és akkor itt be is fejeztük a témát.

Na igen! Anyám legújabb szüleménye, hogy én kísérjem a vőlegényt a nemtudomilyen esküvőn. Jó, tudom, de mindegy, nem ide tartozik. És akkor az van, hogy ki vagyok téve a placra, végigkísérem a vőlegényt, mindegy, hogy ki, bámul egy csomó ember, amíg szigorúan koncentrálok a vörös szőnyegen, hogy nem elhasalni magassarkú cípőben, közben mosolyogni kell. Ilyenkor veszed fel azt a pofát, hogy „Soha ilyen jól nem éreztem magam!” és ha egy kis tehetséged van hozzá, elhiszik neked, miközben csak te tudod és szidod a mindenséget, hogy most ki a fenének kellett ez, a fenébe is. Mindegy! Az embert nem fektetheti ki egy kis vörös szőnyeges menet a templomban, ha valaha is a szájára vette, hogy marketing, úgy, hogy mondom, legyen. Benne vagyok, kihívás.

Csak hogy van itt ez az image-dolog. Mit veszek fel? Azt, amiben szerintem jól nézek ki, talán akkor elhiszi nekem kb. 100 ember, aki bámul, hogy tényleg, milyen jó választás volt a csaj. A lényeg, a lényeg, nem járatom magam. Ha én nem hiszem el, akkor ki? Épp ezért megtaláltam a ruhát, ami a fejemben volt, csak kicsit drága, igen az. És én megértem, hogy az. De azt már nem, amikor anyám megpróbálja rámnyomni, hogy jó lesz majd a feleannyi, mert mit gondolok, a többiek hogy fognak kinézni? És különben is qrvára el vagyok szállva, mert nem vagyok valami, holmi vezető beosztásban, hogy nesze neked ruha, bámuljatok. És különben is, ez nem Budapest, hanem Szatmár.

Na ilyenkor majdnem elszakad az az kis cérna is, ami elválasztja a szülővárosom a falutól, hogy most már tényleg, hogy jön ide, a többiek mit vesznek fel. Hát ki a fenét érdekel, hogy mennyi az az qrva ruha, ami rajtam van, vagy attól érezzem jobban magam, hogy ugyan szarul nézek ki, de hál’istennek azért nem annyira szarul, mint a többiek?

Nem vagyok reális, mert van, aki megtehetné, mégsincs elszállva divatügyileg, én pedig vitathatatlanul el vagyok.  Attól, hogy én másképp öltözöm, még lehet az is jó, ami a másik emberen van, de mert ő nem akar én lenni, én sem akarok ő lenni és kész. Így normális.

Szóval anyám szerint sznob vagyok. Ez van, tessék. Ha olvasná a blogom, most üzennék neki: Addig örülj, amíg nem viszem haza a barátaim! Akkor látnád csak igazán, mit takar a szó. A ruhát pedig megveszem, tsók, akarod, nem akarod. Mert én hordom és azon kívül, hogy hogy érzem magam, pont nem érdekel, hogy Szatmár népe vajon mit szól. Komolyan, mint egy faluban, pedig város, a szülővárosom. És én nagyon szeretem, anyum is, csak hát néha igazán kiborít, tudod?:-)