Szingliség

Nem tudom, miért olyan nehéz újra nyitni az emberek felé. Hiszen teljesen normális, hogy sérülünk, hogy szeretünk és csalódunk. Nem is lehet ez másként. Minden párkapcsolatba, még ha igazi, még ha jó is, bejátszik a megalkuvás és az ember egy idő után azt mondja, akkor inkább vagyok egyedül, minthogy hazugságban éljek.

Hazudni másoknak, hazudni magunknak, ez vele jár, nem hibáztatható senki. Aztán, amikor eljön a pillanat, hogy tényleg érzed a magányt, megpróbálod újra, hátha most összejön. Hátha egyszercsak, úgy hirtelen, váratlanul, pont összetalálkozol azzal, akit neked rendelt az ég.

Nem tudom, később milyen nehéz. A harmadik X és néhány csalódás után, az ember bezár. Azt hiszi, hogy nyit, hogy most tényleg őszintén megpróbálja, de csak ugyanazokat a jól átgondolt sémákat mondja el, ugyanazt, amit egyedül már bőven volt ideje átgondolni, amin ő már bizony nem akar változtatni.

Ha olyan nagyon megéri egyedül élni, akkor miért nem jó így? Ha viszont nem az, akkor miért félünk annyira kockáztatni, megpróbálni és nem a bevett sémák szerint csinálni?

Nem tudom. Meglep, milyen sokan vannak az ismeretségi körömből egyedül, milyen nehezen alakulunk már, milyen nehezen vesszük észre, hogy valaki a rengeteg bántásunk ellenére is kitart mellettünk és szeret. Persze, sohasem mondaná, nem arról szól a kapcsolat, ezt még idejében tisztáztuk.

De mire fel ez a rengeteg félelem, ez a bátortalanság? Mire fel a "meg sem próbálom", ha így sem, úgy sem veszíthetek semmit? Maximum egy újabb sérülés, egy újabb pici halál a csalódás után, amikor megpróbálod összekaparni magad és eldöntöd, van tovább. De nincs, később rájössz, hogy nem ugyanaz, hogy a csalódást, a tapasztalatot nem törölheted ki, meghatároz, akár tetszik, akár nem.

Az érzések meg olyan nagyon bonyolultak, hogy nem is érti őket igazán senki:)