Vissza önmagamhoz

1a)

Tegnap nagyszerű ajándékot kaptam. Már napok óta érzem, hogy valahogy nem találok vissza önmagamhoz, a munkanélküliség zavar. Ilyenkor valahogy az ember azt hiszi, ha több úton indul, nagyobb nyerési eséllyel keveredik ki belőle. Egyszerű valószínűség. A másik dolog a pszichológia. Letettem róla átmenetileg és valahogy nem találok vissza. Olyan mintha félnék magamtól, ha még mélyebbre megyek, akkor onnan nem jutok vissza a felszínre. Pontosan tudom, hogy a mélységnek az a lényege, hogy nagyszerűbben élj a felszínen, azért hozunk fel dolgokat a sötétből, hogy értékeljük, amikor a szorongás nyugalomba fordul. Mégis nehéz.

1b)

Tegnap sétáltunk B.-vel. Pont azon gondolkodtam, hogy megint nem hallgatom meg, csak próbálom belesűríteni abba a félórába, amíg találkozunk, mennyi minden történt velem az elmúlt napokban. Hajlamos vagyok az extroverzióra és valahogy úgy érzem, amikor a másik ember mond valamit, amiből a viselkedésemre vonható le következtetés, helyesbítenem kell. Nem hagyhatom meg abban a tudatban, mert olyan mintha hazudnék ezzel, félreért.

1c)

Megállított bennünket egy srác, az írásait árulta. B. vett nekem egy írást, pedig tudom, hogy nincs pénze. Azt kamuzta, szerencsepénz, mosás közben találta. Így benyúltam a paksamétába bal kézzel és véletlenszerűen kiválasztottam egy írást: Programozók. Kiült az arcomra a ’jaj, ezt ne’, mire az író egyből magyarázkodni kezdett, az írás metafizikai szinteken mozog, ad egy másikat is, valami vicceset. Milyen egyszerű a pozicionálás, nem? Reakció – válaszreakció – válaszreakció, üzenetek, egyik a másik után, és puff már kész is az ítélet.

A vicces írás erőltetett, de a Programozók tetszett. Kösz B. Elindított befelé, mert oda vágyom.

2)

Komolyzenét hallgatok és Márait is elővettem: A szerelem három arca. Amikor olvasok, akkor úgy tudok ránézni az emberekre, hogy azok visszanéznek. A legtöbbször nem zavar, ahogy pillanatokig nézünk egymás szemébe, tudod, ez Budapesten nagyon nagy élmény lehet. Ha látom az embert, akkor viszont visszamenekülök a könyvbe, zavar a bevonódás, zavar a találkozás vele. Különös dolog ez, ahogy vágyod, mert maradandó és mégis elmenekülsz.

Két esetben azonnal menekülőre fogom: az egyik, ha a másik ember szeme zavart, látszik, hogy zavart az elméje, a módosult tudatállapot nem az, nem tudom meghatározni, hogy pontosan hogyan gondolom ezt, csak látom és kész. A másik, ha tetszik az illető. Ilyenkor persze néha felsunyizok az írásból, még mindig néz. Aztán egyszercsak leszáll. Akkor már sajnálom persze a bénaságom, ott maradok a metrón, ami tovább halad, az a perc elmúlt, elmulasztottam. Nézek utána mereven, még az is megfordul a fejemben, leszállok, adok még egy esélyt magamnak, hogy megszólítson, de nem, nem lépek, mert a másik énem azt mondja, hülyeség az egész. A srác visszafordul, engem néz. Áll és néz. Nem száll vissza, nem szállok le, stagnálunk. Majd a jól ismert figyelmeztető jelzés, amiből tudod, hogy becsukódik az ajtó. Nem értem, miért szorongok, csak egy fiú, akire nem mertem visszanézni. Ez a Márai teljesen kikészít. Mégis első gondolatom, ami megjelenik: Találkozunk még.