Az ismeretlen

Az asztalnál rögtön kiszúrtam, ismerem, csak azt nem tudtam, honnan. A névmemóriám csapnivaló és néha lényegi dolgok is kihullanak a fejemből. A társaság számomra kevésbé érdekes része éppen ezen poénkodott, illetve sértődött meg, hogy mi az, ami számukra lényeges volt, én meg szokás szerint, kívül vagyok mindenen, lemaradtam valahol. Van ilyen. Régebben elintéztem azzal, hogy nekem nem volt fontos, azért nem emlékszem. Mostanában inkább azt hiszem, kevésbé figyeltem oda, kevéssé voltam jelen.

Mellémkerült, mellékerültem.

- Mit is mondhatnék magamról, lássuk csak, még mindig tanulok és fogok még egy darabig, úgy életem végéig, azt hiszem – kezdem a bölcselkedést.

- Becsülöm azokat, akik ilyen kitartóak. Én sohasem jártam egyetemre. Rögtön elkezdtem dolgozni és azóta is ezt teszem.

Ritkán érzem egyenrangúnak azt az embert, aki nem diplomás. Nem a diploma teszi az embert, hanem a stílus, a hangvétel, mégis sokszor gyártom a mesterséges magyarázatot, hogy nem engem zavar, hanem a másikat fogja, idővel, ha nekem van, neki nincs. Hasonló magyarázatokkal könnyebb, egyszerűbb értelmezni az életet, besorolni az embereket előre legyártott viselkedési sémákba. Most mégsem érzem ezt, egyszerűen tudom, akkor ott tisztán és biztosan, hogy az egyetemnek semmi köze az ember jelleméhez.

- Szatmáron élsz?

- Igen – hosszú pillanatok telnek el és nem fogom fel, mit beszélek, mintha nem is ott lennék..., illetve nem, Budapesten.

- Emlékszel rám?

- Nem.

- Sokat jártam hozzátok gyerekkoromban.

Ezzel tényleg meglep, erőltetem, hátha előkaparok valami kevéske emléket.

- Sajnos, nem emlékszem, tényleg nem.

- Tudod, elég korán elköltöztünk Debrecenbe. Aztán visszajöttem, kerestem valamit vagy valakit, magam sem tudom. Két évig éltem itt. Aztán meghalt a nagymamám és nem volt már miért maradnom.

Nem kérdezek vissza, nem kérdezek, csak hallgatok. Olyan érzésem van, mintha nagyon rég ismerném ezt az embert, megérint bennem valamit, de emlékem az nincsen.

Hallgatunk. Talán észreveszi, hogy a kezét nézem, talán nem, nem tudom. Soha nem kérdezek senkit a magánéletéről direktben, már nem.

- Van egy három éves gyermekem – folytatja, valószínűleg észreveszi a pillantásom.

- Gratulálok – megint csend. Nincs kedvem megkérdezni fiú-e vagy lány, hogy hívják, meg amit ilyenkor szokás. Hallgatok tovább.

Nem mond semmit ő sem.

- Azért fura – töröm meg a varázst. Három évig Debrecenbe jártam egyetemre. Találkozhattunk volna.

- Igen, találkozhattunk volna.

Tulajdonképpen soha nem értem, mi célja van, hogy valaki épp akkor van jelen az életedben? Nem előbb és nem később. Talán véletlen.