Nem te vagy az én párom

Régen mennyire tudtam ezt, csípőből döntöttem az első komolyabb dolognál, ami nehézséget okozott. Ha nem felelt meg az elképzeléseimnek valaki, akkor azonnal léptem. Aztán jött a következő kapcsolat. Egy másik, ahol nagyjából ugyanez a döntés született.

Emlékszem, amikor már a sokadik "nem te vagy az én párom" jelenetet játszottam egyre durvábban, annyira szégyelltem magam, hogy elbújtam a mosdóba. Ott siránkoztam, hogy ez az ember annyira szeret, ennek hogy mondom majd meg, nem nyert.

Anyukám akkor ült le velem beszélgetni. Emlékszem, ennyit mondott csak, ne játsszak az emberekkel.

Azt a fiút, akinek ott kellett megmondanom, mert így döntöttem, anyukám nagyon kedvelte. Jó gyerek volt, de nagyon szegények voltak. Nem is voltunk értelmileg egy szinten, de valahogy anyum soha nem tartotta lényegesnek ezeket a dolgokat (jah, nem, az az apám!) vagy nagyon is lényegesnek tartotta, ezt még most sem tudom eldönteni igazán.

Egy viszont fontos volt neki, erre megtanított: Mindig ő szeressen jobban.

Talán saját tapasztalat vagy élete tanulsága, igazából soha nem értettem, de szem előtt tartottam, mert anya okos. Soha nem lett diplomája, mert túl szegények voltak, hogy tanuljon. Nekem lett, mert anyának fontos volt, hogy támogasson, hogy nekem sikerüljön, hogy én boldogabb legyek. Az önmegvalósító ember a pszichológusok szerint is a csúcson van, legalábbis sokáig győzedelmeskedett ez a téves elképzelés.

Elkezdtem megvalósítani önmagam, néhol kicsit gátolva voltam a túl erős személyiségek által, akik folyton beszóltak, hogy ebben vagy abban nem vagyok még éppen tökéletes. Persze, mindig megvolt, hogy ki a hibás a történetben. Gondolhatod, hogy nem én voltam.

Valami hihetetlen szintre fejlesztjük a hazugságokat.

Aztán egyszercsak elszakadt valami bennem. Talán van nagy ő, talán nincsen. A hiten múlik az egész, hogy képes vagyok szeretni ezt az embert, képes vagyok felnőni a feladathoz. Képes vagyok-e elhinni, hogy ő az igazi egy életen át. Nem hiszem, hogy ez légvár. Nem hiszem, hogy van ideális ember a számomra. Változom, a barátaim szerint sokat.

"Jobb ember lettem általad" (Lesz ez még így se'- direkt írom magyarul, mert itt így van értelme). Ez számít és a befektetett energia. A befektetett energia pedig a hiten múlik. Na persze azon túl, hogy szép, okos és szeretem.

Nem véletlenül választunk magunk mellé embereket, úgy hiszem. A jóban-rosszban azt jelenti, hogy képes vagyok osztozni a sorsán, még akkor is, ha éppen nem tudom, mi a megoldás a bajára. Képes vagyok magamon viselni az ő keresztjét is. Az egész pereputtyát, mert (valami filmből lopom csak) mindig négyen vagyunk az ágyban.

Mindig azt gondoltam, képes vagyok rá. Fel tudom emelni, támogatni tudom, ha szüksége van rám.

Aztán azt kaptam, nem figyelek eléggé, egyszerűen nem elég fontos nekem a másik. Ez nem igaz.

Amikor valaki szeret, megbízik benned, nincsenek fenntartásai. Azt hiszem, a bizalom nagyon fontos egy kapcsolatban.

Most már semmiben nem vagyok biztos. Még soha nem fordult elő velem, hogy ne lettem volna elég jó valakinek, de úgy látszik romlanak a túlélési esélyeim. Állítólag terv szerint élek és tartom az ütemterveket. Tiszta stressz vagyok, persze nem magamnak, mindenki másnak. Gyakorlatilag azzal is stresszelem a népet, ha nyugodt vagyok.

Ezen mindenképpen változtatnom kell. Annak ellenére érzik ezt az emberek, hogy soha senkinek sem mondtam, határidő van. Csak magamnak. És mégis, valahogy egyedül maradok a dolgaimmal.

De nem baj, mert anya azt mondta, ne féljek. Ha egyedül maradok, akkor se'féljek soha. Nem tudom, mi lesz, ha anya nem lesz. Anyának mindig maradnia kell, úgy hogy ezt jól megcsinálta magának.