Most, hogy túljutottam a szakdolgozat küzdelmein, ráértem foglalkozni dolgokkal. Például azzal, hogy mit álmodtam. Rögtön írtam is egy sms-t annak, akivel álmodtam. A bölcsességek, amiket álmomban megosztott velem, persze elfelejtődtek közben, pedig ismételgettem bőszen reggel, de leírni már nem volt erőm.
Miközben köttettem az elmúlt idő Izácskáját és végig lapoztam, miről szólt az életem, belépett egy testileg fogyatékos az ajtón. Na nem komolyan, össz-vissz talán csípőficamos volt, de a durva fajtából.
Érdekes volt, ahogy ott álltam a négy (szerintem) hovatovább remek pszichológiai írásommal (szociálpszichó, ami munkapszichó, de leginkább csoport, aztán egy kis bábozás fejlődésből a gyerekeknek, színtévesztés általános pszichológiából, mert van, akiért érdemes volt kutatni a témát és végül, de nem utolsó sorban az autogén tréning hatásmechanizmusa a személyiségfejlődésre - személyiségpszichóból).
Szóval ott álltam én remekbe szabott jövő pszichomókusa és ugyanazt a pofát vágtam a "fogyira", mint a csajszi, aki kiszolgálta.
Akkor jöttem rá, mekkora egy barom vagyok, amikor beletemetkeztem az írásaimba, nem akartam látni t.i. és megcsapott az illata, milyen remek illata volt.
Akkor újra ránéztem. Nem volt részeg, vagy alulöltözött vagy igazi elmebajos. Csípőficama volt, ennyi csak. Mégis remekül, kultúráltan tűrte a környező emberek bunkóságát, akik persze nem szóltak, de ki volt írva az arcukra, mit gondolnak.
Ha most visszagondolok édesanyám beszámolóira, hogy születésemkor engem is csípőficamosnak néztek, akkor szégyellem magam, de nagyon.
A bölcsességek nem ugranak be, de a mai nap tanulságos, sok szempontból.
1 megjegyzés:
Tetszik.
Megjegyzés küldése