Anyu

Te jó isten.... Annyira szégyellem magam.

Valahogy Bab Bercit olvastam most, véletlenül sodort oda az élet a tündér témával kapcsolatban.

Emlékszem, amikor anyukámtól megkaptam Bab Berci kalandjait szülinapomra, akkor már elég idős voltam és úgy gondoltam, mi ez a szar? De most komolyan, nem az anyu, én már nem olvasok mesét, mert nagy vagyok hozzá stílusban, hanem abban a stílusban, amiért pár évvel később akkora pofont kapsz, amit még éppen elbírsz. A lelked, persze, mert egy anya soha nem bántana úgy igazán, csak amennyire éppen kell, hogy a helyére billenjen az eszed.

Nem emlékszem anya hogy reagált, pedig nyílvánvalóan összetörtem a lelkét. Úgy hiszem, nevetett egyet és rámhagyta.

Bemásolom azt az idézetet, ami megvilágítja, miért kaptam Bab Bercit és meg fogod érteni.

Édesanya, annyira szeretlek, hogy ha már nem olvasol, megkapod karácsonyra az összes írásomat, hogy tudd, az én gyerekem is meg fogja Bab Bercit, éppen akkor, amikor várhatóan így reagál majd: Mi ez a szar? vagy kicsit később, ha érti már, mit olvas, mert hogy Bab Berci felnőttmesekönyvnek tűnik most nagyon, legalábbis nekem az, mert én túl okosnak hittem magam, hogy ne értsek egy szöveget. Nem értettem, persze. De anya értette, nagyon is értette és meg is vette Bercinek az ajándékot. Így 18-20 év távlatából, szeretném megköszönni, most. Ne haragudj, hogy akkor nem láttam, mennyire jófej anyukám van.

"Bab Berci savanyú arccal ballagott az erdei úton. Már megint savanyú a képem – gondolta, és ettől, ha lehet, még savanyúbb lett.

– Te jó Egek Ura! Miért vagyok én mindig savanyú? – kiáltott egy jó hangosat. Tehette, se közel, se távol senki emberfia, aki meghallhatta volna. Bár nem is az embereknek kiáltott, mert is volna ő kiáltani, ha ember van a közelben, hallottuk, az Egek Urának kiáltott, az Egek Uráig azonban vagy nem hatolt fel ez az erdőközepi hang, vagy egyszerűen nem volt kedve válaszolni, magára hagyta szegény Bab Bercit, hadd forogjon savanyú levében. Forgott is. Csak előbb bocsánatkérően körülnézett, mert a kiáltásától némaságba dermedt az erdő, és Bab Berci nem szerette a füvek, fák, madarak némaságát. Csak a füvek, fák, madarak csendjét szerette. Megvárta, míg fölzengett a bizakodó csönd, és máris az orránál tartott: persze, e miatt a túlméretezett szörnyeteg miatt van minden, e miatt a tokmányorr miatt, e miatt az uborkaorr miatt… mit orr?! Ormány! Egy bánatos, vöröslő hegycsúcs, egy Kilimandzsáró, egy Popocatépetl, egy Mohendzsodáro, nem a Mohendzsodáro az nem hegy, az egy romváros, mindegy, akkor is ez az ormány, ez az oka mindennek! Ahogy a nátha észreveszi, rikoltva felkiált, felkiáltván rikolt, és egyetlen rohammal boldogan benn terem, ez kell nekem, ez az én otthonom, rikogat a nátha, Bab Berci orra nekem egy kastély, egy katedrális, Bab Berci orra az én váram, ordibálja elragadtatottan, és soha többé semmiféle fortéllyal kiűzni nem lehet. Na igen. Bab Berci egy lepedőnyi kockás zsebkendőt húzott elő, és nagyot tüsszentett bele. Ettől már meg sem rezdült az erdő, megszokta már Bab Berci tüsszögését, mondhatnánk úgy is, Bab Berci tüsszögése az erdő csendjéhez tartozott."