A család nagyon nehéz téma. A vérünk kötelez, hogy csendben legyünk, ha olyat kérdeznek, amire úgysem tudnánk tisztességesen válaszolni.
Amikor egy családtagod megkérdezi, hogy hogy látod őt "de olyan szakmai szemmel", akkor baj van. Próbáltam kivergődni valahogyan, hogy ezt így nem lehet, nem mondhatom, úgysem értené, de sarokba szorított és valahogyan mégiscsak kierőszakolt egy választ. Akkor, amikor egy másik nagyon fontos emberrel beszélgettem és beleszólt, mert érintett volt.
Azt a kijelentésem, hogy "ez nem a te problémád" négyszer fogalmaztam újra, amíg átment a legegyszerűbb üzenet, mely szerint, nem te vagy a főszereplője a történetnek, így nem veled kell megbeszélnem.
Négyszer.
Fordult a kocka. Régen annyira szerettem volna csak úgy odaokoskodni ezt-azt, de nem mindig nyert meghallgatásra a kéretlen véleményem. Most akkor sem mondhatom, ha kérdeznek, ha kimondottan kiváncsiak és adnak a szavamra. Nem mondhatom, mert tudom, hogy nincs készen a befogadásra és többet ártanék, mint ha hallgatok.
És ez most sokkal nehezebbnek tűnik, mint a beszéd.
3 megjegyzés:
Tanulj.
Én legtöbbször a negatív tapasztalataimból bírtam meríteni, meg is keseredtem valamelyest, persze próálom leplezni, ha bebaszok még a Titanic is megy Zamárdiban, de azért egy savanyú vénembert bújtatok a zsírom alatt.
Viszont ez a keserű vénember már tud kussolni. Is. Néha.
Már szerintem rég tudod, de újra és újra, minden helyzetben nem árt, ha megtanulod, hogy néha sokkal jobb (és igen, nehezebb is, igazat szólsz asszony) befogni a szádat - a szó legkedvesebb értelmében ezúttal.
Szervusz.
Én azt soha nem értettem, miért vagy te szomorú Gábor? Beteg vagy talán?
Hát csak vigyázz, ha belebetegszel a szomorúságba, akkor már késő bánat.
Ez az alaptermészetesem kedvesem. Az önsajnálat.
Megjegyzés küldése