Ebben a betegségben az a legszomorúbb, hogy nem egy eredeti jelenség. Értem ezalatt, hogy a szomorú vagyok és valamilyen külső dologban keresem a megoldást, a kontrollt, az előfordul máshol is. Gyakorlatilag így működik valamennyi pszichoszomatikus betegség, ahol létrehozod azt, majd kontrollálod gyógyszerekkel, terápiával. Kívülről jön a segítség, onnan várod, pedig az csak belülről jöhet, mégha az írányítottság létre is jön a külső vezetéssel.
Bármilyen addikciót nézek, legyen az dohányzás, alkohol, drog, ugyanúgy nem lehet megmagyarázni a betegnek annak káros voltát, legalábbis, ha az öngyilkos hajlam erősebb. Az hogy van-e bennünk (ön)gyilkos ösztön vitatott, hiszen épp ésszel fel nem fogható, mégis csináljuk, sokan a halálig és nem igaz, hogy nem lehet megállni.
Hogy miért kívülről várjuk a boldogságot az nagy kérdés, bár életszerű. Még az is természetes, hogy ha adott megoldás nem hozza meg a kívánt eredményt, még szomorúabbak leszünk, de hogy miért nem döntünk ilyenkor egyszerűen úgy, rossz volt az eredeti koncepció, abbahagyom az öngyilkolászást és megpróbálok valami mást, nem lehet tudni. Ha beteg az ember, hajszolja az eredeti megoldási stratégiát még akkor is, ha nem működik és még jobban megbetegszik.
Lehet, a halálig kell menni, hogy feltedd magadnak a kérdést tényleg meg akarsz-e halni?
Nagy szerencsém, hogy nem kell majd új megoldási stratégiákat tanítanom és ha nem megy, végignéznem a saját kudarcom, hogy engedtem meghalni valakit, mert ő úgy döntött.
Maradok inkább szervezeti oldalon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése