Tanítás

Megint megjelent egy "tényfeltáró" cikk arról, hogy mennyire rossz az oktatás, hogy mennyire selejtesek a tanárok, stb., stb.

Elég hosszan taglalja a problémát, majd a végén felveti a megoldást, ami nem is annyira újkeletű dolog: pályaalkalmasságot kell mérni, illetve hagyni kell azokat a lelkes kollégákat, akik kreatívan próbálják meg kezelni a mai ifjúságot, új, érdekes megközelítéseket alkalmazva.

Rögtön első éven vettük, hogyan lehetne összeállítani egy pályaalkalmassági tesztet? Nem csak a tanári pályán, hanem mondjuk a pszichológusi pályán. Melyek lennének azok a szempontok, amiket mérni kell, egyáltalán hol húzod meg a határokat, hogy kiváló vagy nagyon rossz? Nehéz dolog, na nem csak azért, mert a diákok által adott értékelés némiképp szubjektív, hanem már a szempontok összeállításánál elakadsz.

Egyelőre tanácstalanul állnak a pszichológusok, hogyan lehetne ezt jól csinálni, bár kétségkívül, nagyon kellene már. Ötletek persze vannak, foglalkoznak is vele, de nem valószínű, hogy holnap lesz eredménye, sajnos.

A cikk előhozza azokat az új módszereket is, amelyekkel színesebbé lehetne tenni az oktatást. Jelenleg az a helyzet, hogy örülhet a tanár, ha megengedik neki egy-két videó bemutatását, kiscsoportos foglalkozásról vagy gyakorlati oktatásról meg azért ne essen szó, mert túl nagy a létszám, kivitelezhetetlen.

Manapság, könnyen dobálóznak azzal is, hogy hiperaktív a gyerek, t.i. Na igen, ennyi információval bombázva, szüksége is van a gyors feldolgozásra, alkalmazkodásra.

Ettől még nem az! Az viszont szintén vitathatatlan, hogy amikor már a gyerekek is versenyt futnak az idővel, akkor nem lehet megragadni őket a hagyományos módszerekkel. Ahhoz, nagyon jónak kell lenni.

Itt harap a kígyó a saját farkába. Hogyan mérjük a "nagyon jó"-t.

Jók az ilyen cikkek, legalább köztudatban van a dolog. Mindazonáltal, amíg pályázni kell minden fillérért, amíg jófej szülők saját zsebéből lehet ezt-azt megvásárolni, amíg nem nagyon tudjuk hol a megoldás, majdnem értelmetlen ezekről a dolgokról beszélni.

Lehetne-e azt, hogy az iskolapszichológus felméri, hol vannak a gyerek határai és ehhez hasonlítani, amire jut, ez alapján mínősíteni az oktatást? Lehetne, persze.

Ehhez azért nem ártana egy-két pszichológus minden iskolába, ami persze nincs.

Lehetne-e támogatni a sulikat fasza eszközökkel? Lehetne, de amíg száz éves padokban ülnek a gyerekek és az ősrégi táblák cseréjére sincs pénz, addig hova álmodunk?

Az már más kérdés, de nem áll annyira távol, hogy a tehetősebb szülők, ezek után magánsuliba iratják a gyereket, ahol megkapják a pénzükért az "elvárt szolgáltatást".

Az mindenestre biztosnak tűnik, hogy vannak kritikus időszakok vagy mindegyik az, mert jó esetben egymásra épülnek a dolgok. Ha már általánosban vagy középsuliban gondjai vannak a matematikával, akkor hogyan nyomja le egyetemen a statisztikát?

Nyílván, módszerspecifikusan:-) Egy-két segédanyag (értem ezalatt a csalást) nem árthat, csak legyen meg a tantárgy. Aztán marad, amivel marad és beáll azon szakemberek, pedagógusok (itt folytathatnám a felsorolást) sorába, akik egy pályaalkalmasságon simán elbuknának.

Jók az ilyen cikkek, valahol, mert legalább köztudatban van a dolog. Ugyanakkor nem kínál megoldást, mert egyelőre nem vesszük elég komolyan, hogy legyen pénz megoldani ezeket a dolgokat. Csak sírunk, hogy egyre selejtesebb az oktatás, semmi nem olyan már, mint rég, amikor még presztízse volt a tanárnak és jelentett valamit, hogy diplomád van. Bármilyen diplomád!

Ugye ismerős? "Manapság már minden hülye kap diplomát...."

Nagyon nagy szeretettel ajánlom Dr. Tóth László: Pszichológia a tanításban c. könyvét bárkinek, akit érdekel a dolog. Már csak azért is, mert nem csak könyvet írni tud, hanem, mert pontosan tudja, miről ír és mert képes fenntartani a figyelmet úgy, hogy nincsenek hozzá "kreatív" eszközei, csak önmaga van és a hallgatóság.

Innen kezdődik az, hogy jó tanár.