Néha csak úgy rámtör a bizonytalanság, mire jó ez az egész? Mindig küzdök valamiért, de csak addig lényeges, amíg eredmény születik, utána átlépek rajta, nem is érdekel az egész. A sorskönyvem szerint mindig a cél előtt adom fel, hogy miért van így, az a jövő zenéje, talán egyszer kijár annyi önismeret, hogy tudni fogom, érteni fogom.
Hazajöttem a szüleimhez. Ilyenkor valahogy mindig befordulok. Nem rossz értelemben, csak megáll a mókuskerék és áttekintem azt az időt, amit közben „lefutottam”, két látogatás között, meddig értem, meddig jutottam a gondolokodás nélküli előre-előre ideológiával. Tudod, amikor néha belegondolok, mire most ez a fene nagy lelkesedés, minek a másoddiploma, akkor jobb napokon azzal vígasztalom magam, hogy igen megéri, mert elég sokan próbálkoztak, akár többször is ezzel a szakkal és valahol visszaigazolás, hogy nekem sikerült. Nem az a része a jó, hogy másokkal szemben sikerült, persze az is, de sokkal inkább az, hogy ha egyszer visszanézek az életemre, ne legyen olyan, amit bánok, amit nem tettem meg, amire nem volt elég idő, mert fontos volt ugyan, de mégsem elég fontos. Az ember könnyen gyötrődik a bukásain, hogy mi miért nem sikerült, és van, hogy soha nem érti meg.
Azt is tudom, hogy kell a sikerélmény, nekem legalábbis nagyon. Állítólag fenemód eredményorientált vagyok, bár én ezt nem látom, de mondják, meg azt is mondogatták, hogy elég nehéz velem együtt akármit is, bármit is, mert magasan van a léc és hajlamos vagyok behülyíteni az embereket, hogy ez fontos, küzdjünk érte. Ott rontom el, talán, hogy amikor megkérdőjelezem a saját hitem, akkor kell nagyon elvonulni, akkor nem szabad látni senkinek, hogy hoppáá, feladta, vagy ha nem is adta fel egészen, megingott egy pillatanra, mert kevés ember hisz benned annyira, hogy ha elbizonytalanodsz, felemel. Aki gyengébb, omlik utánad, ez van. Szerencsés vagyok, hogy van olyan ember a környezetemben, aki azzal tud vígasztalni, hogy ha nem tudná, hogy jó vagyok, nem hinne bennem, márpedig a saját hitében nemigen szokott tévedniJ
Több hónap után, tegnap elmentem templomba is. Megköszöntem, hogy az elmúlt két-három hónapot túléltem úgy, hogy nem omoltam össze. Kicsit összejöttek a dolgok, egyszerre változott meg a magánéletem, az elmúlt hét év, amiben hittem, ami a részem volt és a munkám, ami szintén kitett három évet. Na nem is a karrier, hanem az emberek, akikre számíthattam, a biztos hely, ahol már szinte otthon voltam és a biztos otthon, ahol vártak. Eltűnt minden. Egyszerre.
Persze tudom, hogy nem fekszünk meg holmi csekélységektől, de mégis, azért visszagondolva, nem, inkább nem... Merthogy mibe kapaszkodik ilyenkor az ember? Abba, ami maradt, jelesül a tanulás, a második diplomám, első tudatos szerelmem, a pszichológia, ha már más nincs, ebben legyek eredményes.
Kicsit megtörtem a templomban. Rájöttem, hogy mennyire szerencsés is vagyok és mennyire nincs bennem alázat, mert mintha meg lett volna írva éppen átmegyek egyik munkahelyből a másikba, közben le tudtam tenni 14 vizsgát, talán ha dolgoztam volna közben, nem ment volna, ki tudja? És a kapcsolat? Na azt nem értem még, hogy miért így és miért nem másként, majd talán, egyszer...
Már el is felejtettem, mit énekelnek az emberek a templomban minden vasárnap: „Magyarországról, édes hazánkról, ne feledkezzél meg, szegény magyarokról”.
Na most azt tudnod kell, hogy nekem az otthon Szatmárnémeti, az itthon meg Budapest. Így élek, határon innen, határon túl. Bár ez az ének éppen határon túl volt, otthon volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése