Margit

 

Ha láttál már igazi játékost, akkor Margit az. Játszmázik. Egy-egy beszélgetésből határozott nyeresége van és tudja, már akkor, amikor elkezdi, mosolyogva, hogy „Nahát milyen szép napunk van ma”! És akkor nem hagyhatod csak úgy ott, mert azért azt érzed te is, hogy pontosan akkor nyitotta rád az ajtót, amikor épp hazasunnyogtál volna, mert mára már eleged van a világból. Nem is az ajtót nyitja rád, hanem a saját ajtaját nyitja ki, amikor odaérsz és megállít - véletlen lehet csupán. Honnan tudja, mikor kell kinyitni? Ha nem az első mondatnál zárod a dolgot, akkor elvesztél, véged van. Hiába nyomod a metakommunikációt, pillantgatsz a célod felé, elfordulsz, lépsz, nem nézel a szemébe, csak néha-néha feltűnően, hogy a-ha, a-ha, hagyjál már, Margit csak mondja, mondja, mondja. Akar valamit.

Gondoltam, nagy naívan, mit nekem Margit, wannabe – pszichológusnak? És elindultam felé tisztességes játékszabályokkal: Margit néni, amikor éppen elmegyek itthonról, akkor rohanni szoktam. Megbeszélhetnénk máskor? Mondjuk, amikor tetszik látni, hogy itthon vagyok, mert tárva-nyitva az ajtó?

És itt nagyon elrontottam, mert a saját szabályaim szerint játszottam, ez hiba. Mindig van valami, amit akar és én látványosan nem csinálok semmit, mert ülök a gépem előtt a konyhában. Ilyenkor Margit szerint pont ráérek.

Megáll az ajtó előtt. Feltűnően nem nézek oda. És áll, nem szól, megvárja, amíg ránézek, tudja, hogy tudom, ott áll és vár. Ezt csináljuk egy ideig, aztán kénytelen vagyok megmozdulni, mert nem érti, hogy zavarsz, zavarsz, zavarsz. Hozott egy sütit. Valami szart, persze, de el kell fogadni, mert ha nem, vérig sérted, nyílván, te bunkó paraszt. Mivel elfogadtad a szívességet, másnap megkér, hogy segíts becippelni a cuccát a lakásába, amit már egy hete ott tart az ablakod előtt, mert megint nem voltál paraszt, megengedted és most sem vagy az, hiszen tartozol, na meg neked is jobb, ha végre nem ott tartja a dolgait.

Mindenki jól jár, szívességért-szívesség, bár a süti a kukában landol, azért rendes neveltetést kaptam, gondolom én, bár néha jobb lenne a paraszt. A barátnőm, Amélie szerint, minél finomabb a kommunikáció, annál civilizáltabb a társadalom.

Már rendesen menekülök néha, bezárkózom a lakásba, akkor kopogtat vagy hangosan szólongat: Iza, Izácska. Bazdmeg, hihetetlen a csaj. Sajnos, ki kell menni, mert nem kell a fesztivál, hogy az egész ház végignézze, ahogy nem engedem be Margit nénit, én paraszt. És tudom, megint hozott egy sütit. Tudod,  néha szívesebben élnék egy tanyán. Fárasztó dolog úgy elküldeni a fenébe valakit, hogy hálás legyen érte, de Budapest remek tanulópálya, mindegy, hogy mit csinálsz, színi-akadémiára jársz még otthon is.

Margit kisasszony volt és most is az. Mint megtudtam, a kisasszonyoknak nem volt más dolga egész nap, mint nézni az utca népét, az utca meg jól látja a kisasszony arcát, amikor elvonul. Kiváltság egy társasházban az utcafrontra nyíló ablak az elsőn, a hátsó sor meg a cselédeké.

Mindent tud a ház kisasszonya, ki mikor kivel mit hogyan milyen szándékkal és egyáltalán.

 Néha elgondolkodom, hogy csinálja. Leskelődik egész nap vagy mindenkit megállít? Nem tudom, becsület, egyszer megkérdezem, ennyit: Margit néni, hogy csinálja, hogy ennyire népszerű? Magát mindenki szereti!

-         Valahogy a legbizalmasabb dolgaikat osztják meg Önnel az emberek, tudva azt, hogy nem adja tovább, csak annak persze, aki megbízható vagy a család része, a társas-család része, ha már egy házban lakunk. – ez utóbbit persze nem mondom, csak gondolom, mert átlátna a szitán és én nem vagyok annyira menő a szakmában, mint ő. Csak tíz éve élek itt.

De már elkezdtem én is a mesterséget, játszmázni tanulok és Margit jó tanár. Vicces látni élőben, hogy amit az egyetemen súlykolnak beléd nem is áll olyan távol a valóságtól. Olvastam valahol ezt a játszma-dolgot és attól jó a játék, a tanulás, hogy a-ha élményed van. Úristen ez az volt!, majd mély döbbenet és már ott is volt az a-ha.

Megállít, színjáték következik.

- Jaj, annyira kivannak az idegeim. Tudod kedveském, elvesztettem két férjet magam mellől és egyedül vagyok. – már bőg is, de csak a következő gondolatig és innen tudod, ez nem az a sírás, ahol meg kell sajnálni. Nem is sajnálom, mert ronda vagyok és utálom az őszinteségnek álcázott hazug beszédet - jah, kinyírtad őket magad mellől, nem is vita tárgya, -gondolom. Nincs bajom a hazugsággal, csak ne kelljen végighallgatni hozzá, hogy esküszömazúristenreezígyvolt!

 - Dehát mi a baj Margit néni? – hazudom, hogy nem vagyok paraszt.

 - Jaj, hát van ez a gyerek fölöttem és egész nap rohangál le-fel a lakásban.

-         - Hát, a gyerekek már csak ilyenek.

-         - Igen, de ki kellene vinni sétáltatni azt a gyereket (csak csendben gondolom, mint a kutyát, de azért hallgatok, bólogatok).

-         - Nem viszik?

-         - Nem nagyon, ezek románok. (háh, na itt nem ismerem Margit szótárát, hogy a román igazi román vagy erdélyi, de én biztos nem oldom meg neki, ez már tiszta)

-         - Tetszett beszélni velük?

-         - Igen, szóltam már (gondolom értették a nyelvet ezek a románok, na persze vannak a rendes románok, mint én, akikről tudja, hogy igazából nem azok)

-         - Nem baj, Margit néni, majd megoldódik. Az idő megold mindent! – tudom ez utóbbi maszlag az, amiből érti, rám ugyan ne számíts.

 

És megtörténik, velem is, hogy nem kerülhetem el azt, ami kényszerűen bekövetkezik. Jövök fel a lépcsőn, lejátszva magamban minden lehetséges alternatívát, hogy mivel fogom lerázni a lépcsőfordulónál Margitot, mert nincs kedvem hozzá. Készülök előre, mint egy vizsgára. Érted te ezt? Előre forgatókönyveket írok a fejemben Margitra.

Hát hallom, hogy egy szinttel feljebb jön le a gyerek a lépcsőn, az anyja mögötte. Pont Margit előtt érnénk össze, a kurvaélet, ez a román család, most mit csináljak? A gyerek annyira rámflessel, hogy majd leesik a lépcsőn, én oda sem merek nézni. Az anyja hál’istennek két lépcsőfokkal feljebb tökéletes magyarsággal megszólal, a gyerekhez beszél, rám sem hederít.

Akkor már én is flesselek a román családra, de a nő szándékosan nem néz rám. Gondolkodom is, mit kellene tenni. Aztán, utolsó pillanatban megszólalok, amikor már egymás mellett vagyunk a lépcsőn: Jó napot! Részéről ugyanez és megyünk tovább.

Történik mindez Margit ajtaja előtt. Elégedett vagyok. Remélem látta, megoldottam mindent, ezek magyarok!

Persze olyannyira távol állnak a budapesti világtól, hogy lehetnének akár románok is.

Tudom, hogy naív vagyok. Nincs vége, csak azért mert a gyereket viszik „sétáltatni”, Margitnak kivannak az idegei a gyerek-témától és kivannak az idegei a románoktól. Nem beszéli a nyelvet, de bennem bízik, hogy fordítok. Magyarról magyarra. Szép, mi?